Az Egyház az utolsó napokban
Ha a világtörténelem valóban e nagy korszakváltáshoz közeledik, felmerül a kérdés: milyen kihívások érik ebben az idõszakban az Egyházat? Mond-e errõl valamit a Szentírás? Mire figyeljünk oda, és mit tehetünk? A következõkben ezzel a kérdéssel szeretnék foglalkozni.
Szintén széles körben elfogadott az Egyházban, hogy a Jelenések könyvének elsõ két fejezetében található hét levél, amelyet maga Jézus üzen hét kis-ázsiai gyülekezetnek, valójában az egyháztörténelem hét korszakára vonatkozó útmutatásokat tartalmaz. Valóban: az elsõ, az efeszoszi gyülekezetnek szóló levélbõl ráismerhetünk az apostoli kor utáni elsõ idõszakra (kb. i. sz. 100–250); a szmürnaiaknak írt levélbõl a mártíregyház korára (kb. 250–313); a pergamoni gyülekezet levele az Egyháznak a világi hatalommal való kokettálását és szövetségét írja le, valamint az ennek nyomában fellépõ erkölcsi válságokat (kb. 313–431); a thü-ateirai korszakot a Mária-kultusz uralkodóvá válásától lehet számítani (kb. 431–1517); a szárdeiszi egyházat a jól kezdõdõ, ám megrekedõ protestantizmussal szokták azonosítani (kb. 1517-tõl az 1700-as évekig); a filadelfeiai gyülekezetet pedig az evangéliumi, majd a pünkösdi, teljes evangéliumi ébredések sorozatával (1700-as évektõl). A felsorolt hat közül az utolsó három egyház párhuzamosan is létezik, mind a három megmarad az Úr eljöveteléig, amint ez a szövegbõl kiderül – és hasonlóképp a hetedik, az utolsó, a laodikeiai gyülekezet is.
A legtöbb bibliatanító szerint már ez az utolsó korszak is elkezdõdött az Egyházban. Hogy mikor, arról megoszlanak a vélemények: egyesek szerint már a 20. század hatvanas-hetvenes, míg mások szerint csak a kilencvenes éveitõl. Ha pedig ez így van, akkor érdemes nagyon odafigyelnünk arra, mik ennek a kornak a sajátosságai, hogy helyesen értelmezzük a sorsunkat egyéni és közösségi szinten egyaránt, mert csak így tudunk helyes döntéseket hozni.
A hét gyülekezet közül ötöt Jézus megtérésre szólít fel. Sajnos meg kell állapítanunk, hogy – szemben a filadelfeiaival – a laodikeiait is! Nem éppen pozitív képet fest errõl az egyházról és korszakról a Megváltó levele (Jel 3:14–22)!
A harmadik kísértés: öncsalás
Jézus figyelmezteti a laodikeiai kor hívõit: ne higgyék, hogy már mindenük megvan, semmire sincs szükségük. Ez vonatkozik a fizikai gazdagságra, áldásra, bõvelkedésre, de szellemi javakra is: korunkra a Szent Szellem helyreállított szinte minden bibliai tanítást és látást, úgyhogy a korinthoszi gyülekezettel együtt elmondhatjuk, meggazdagodtunk minden tudásban és beszédben – ámde a kérdés nem az, hogy ismerünk-e, tudunk-e már minden elvet és útmutatást a Szentírásból, hanem az, hogy ezek szerint is élünk-e? Ugyanolyan-e a hozzáállásunk a keresztény élethez, mint azoknak a prófétáknak és apostoloknak, akiknek a könyveibõl, leveleibõl megtanultuk mindezeket? Vajon az ismeret mellett megvan-e bennünk az az igazságosság, odaszántság, áldozatkészség és szeretet is, ami Jézusban, Pál apostolban vagy Timótheusban?
Hogy ezen a területen ne kerülhessünk öncsalásba, Jézus három nagyon fontos tanácsot ad.
