Milyen kihívások és gyõzelmek várnak az Egyházra a történelem végnapjaiban?
Szerte a világon évtizedek óta bibliatanítók sokasága hívja fel újra meg újra a figyelmet arra: sohasem volt még ennyire valószínû, hogy az emberi szenvedés hatezer éves történelme rövidesen véget ér, és rövid, ám súlyos krízis után a visszatérõ Messiás uralma alatt végre aranykor köszönt a földre. Az apokaliptikus érzések, sejtelmek a világi társadalomtudósok nagy részében is megfogalmazódtak – de a legegyszerûbb emberek is érzik és beszélnek róla mindenfelé, minden nemzetben.
A két legfõbb bibliai jel, amely az idõk végét jelzi: egyrészt Jézus Krisztus evangéliumának hirdetése az egész világon, ami az Újszövetség szerint a vég közvetlen jele (Mt 24:14), és ami még sohasem történt meg korábban, most azonban szemünk elõtt zajlik; másrészt Izrael hazatérése és államalapítása atyái földjén, kétezer év szétszóratás után: ami pedig az Ószövetség szerint a történelem végjátékának közvetlen elõjele (Ez 37), és szintén nem volt rá példa eddig.
Ezeken a jeleken kívül a legtöbb ember felfigyelt azokra a természeti, társadalmi és politikai krízisekre, amelyek körülvesznek minket a hétköznapokban – s amelyekrõl a szakemberek azt is tudják, hogy emberi erõfeszítéssel megoldhatatlanok, és szükségszerûen vezetnek a jelenlegi világrend összeomlásához a viszonylag közeli jövõben. Az emberekben egyre erõsödõ szorongás él mindezekkel kapcsolatban, ami már annyira zavaró mértékû, hogy elõle tömegek menekülnek a „létfeledésbe”: a média és a szórakoztatóipar által minden mennyiségben kínált virtuális valóságba, valamint a test kultuszába. De ez a kábulat, a „minden rendben” illúziója is alig képes már csökkenteni, elfojtani a világ megoldhatatlan problémáiból fakadó apokaliptikus félelmeket az emberekben.
Bár feketén-fehéren a Szentírás nem mondja ki, számos bibliatanító arra is felhívja a figyelmet, hogy idõ sincs már sok. Egy õsi tanítás szerint, amely az apostoli kor óta él mind a kereszténységben, mind a zsidó hagyományban, az emberiség történelme egy „hét” programjához hasonlóan – ahol ezer év jelent egy napot (Zsolt 90:4, 2Pt 3:8) – hatezer évig tartó szenvedésteli „munka” után végül eljut a „szombatjához”, amikor is a hetedik évezredben végre békességre és örömre lel a föld. Ma már köztudott a zsidó idõszámítással foglalkozó tudósok körében, hogy az ókorban kiszámolt és hagyományosan elfogadott zsidó idõszámítás 166 évet késik, mivel a megbízható történelmi ismeretekkel nem rendelkezõ rabbik a perzsa birodalom idejét ennyivel rövidebbnek vették a valóságosnál (lásd Encyclopaedia Judaica, Seder Olam Rabba címszó). Ezért a bibliai idõszámítás szerinti 6000. év nem a Gergely-naptár szerinti 2240-re, hanem sokkal korábbra, nagyjából 2074-re esik, azaz legkésõbb hetven év múlva az emberiség a Teremtés hetedik évezredébe lép. (Érdekes megjegyezni, hogy kétezer évvel ezelõtt Masszada, a zsidók utolsó ellenállási pontja a Szentföldön a rómaiakkal szemben éppen i. sz. 73-ban, azaz a Teremtés 3999. évében esett el, és így pontosan 4000-ben kezdõdött meg a „nagy szétszóratás”.) De már 2074-nél, azaz a Teremtés 6000. événél korábban, mindössze huszonnyolc év múlva, 2032 körül megünnepelhetjük a Megváltás 2000. évfordulóját.
Anélkül, hogy mindezekbõl biztos és pontos dátumot akarnánk vagy tudnánk meghatározni a Messiás visszatérésére, annyit azért megjegyezhetünk: érdemes éberen figyelni az ilyen idõbeli egybeesésekre, mert valamennyi bibliai jel figyelembevételével azt mondhatjuk, hogy az elmúlt hatezer évben sohasem volt annyira valószínû az Isten birodalmának látható és teljes eljövetele, mint a 21. század második-harmadik harmadában.
Forrás: Új Exodus magazin, 2004.
