A berzenkedő próféták
Ebben az antiszemitizmussal mélyen átitatott Európában született meg a reformáció, amely a zsidókérdésben azonnal éles kihívás elé került. A döntő kérdés az volt, hogy sikerül-e az új mozgalomnak visszatérnie a bibliai alapokhoz a zsidósághoz való viszonyban, vagy pedig kompromisszumot fog kötni a nagyon is erős antiszemita elvárásokkal, és megismétli a római egyház IV. századi fordulatát, újból utat nyitva és teret adva az alapvetően pogány eredetű hellén-római antiszemitizmus ezúttal római katolikus változatának.
A mozgalom megindítójának s egyik vezéralakjának, Luthernek az éles szemléletváltása a zsidókérdésben már korán előrevetítette az egész reformáció meghasonlását e téren. Pályája első évtizedében (1513–1523) figyelemre méltó bátorsággal állt ki a zsidóság mellett és követelte a feléjük irányuló hagyományosan durva, elutasító magatartás radikális megváltoztatását. Világos összefüggés mutatható ki e bátran vállalt kisebbségi álláspontja, valamint az ezen évekből ismert rendkívül intenzív bibliatanulmányozása között. A zsidóság melletti harcos kiállása épp azt követően kezdődött, hogy 1512-13-ban megtörtént híres toronyszoba-élménye, amikor is wittenbergi toronyszobájában Pál apostolnak a Rómabeliekhez írt levelét tanulmányozva hatalmas erővel robbant benne az a felismerés, hogy egész további keresztény életét az Isten Igéjébe vetett hitből kell élnie. Megjegyzendő, hogy épp e számára oly kedves és fontos Római levél az, amely az Újszövetségen belül a legtöbbet foglalkozik a zsidókhoz való keresztény viszonyulással. Az elkövetkező években már e bibliai látásmód jegyében emelte föl hangját az egyes konkrét ügyekben. Így például a korszak nagy vihart kavaró Reuchlin–Pfefferkorn vitájában a hebraista Reuchlin mellé állt, tagadva, hogy bárkinek joga lenne zsidó írásműveket erőszakkal begyűjteni és elégetni, amiként azt az ellentábor követelte. Élesen elítélte a kölniek erőszakos térítési kísérleteit a zsidók katolikussá tétele érdekében.
Hangsúlyozta, hogy a zsidók megtérését Istenre kell hagyni, engedve, hogy ő munkálja ki bensejükben ezt a változást, s ebbe erőszakoskodással nem szabadna belekontárkodni. A zsidóságra vonatkozó álláspontját legvilágosabban a "Jézus Krisztus, aki zsidónak született" című, 1523-ban megjelent nevezetes munkájában foglalta össze. E m? erős bibliai ihletettségét az is magyarázza, hogy az előző évben jelent meg Luther híres Újszövetség-fordítása. Munkájában élesen elítélt minden zsidóellenes magatartást, mondván: "Ha az apostolok, akik zsidók voltak, annak idején velünk is olyan pogányokként bántak volna, mint ahogy mi pogányok módjára bánunk a zsidókkal, akkor soha nem lett volna a pogányok közül kereszténnyé senki. Ezért ha az apostolok velünk pogányokkal olyan testvéri módon bántak, akkor nekünk is testvérien kell bánni a zsidókkal, hogy sokan megtérhessenek közülük." Fontosnak tartotta a zsidók megtérését, ugyanakkor teljesen igazat adott nekik, hogy többségük a korábbi századokban elutasította a katolikus térítő törekvéseket, amely – mint mondta – csak "a pápista pogányságot" akarta rájuk erőszakolni. Majd sajátos stílusában hozzáfűzte: "Ha én akkoriban zsidó lettem volna, látva azt a sok félnótás tökfilkót, akik a kereszténységről papoltak, bizony inkább kívántam volna röfögő disznóvá változni, mintsem kereszténnyé." Bírálóinak pedig – akik korábbi állásfoglalásai miatt sokféle, nem igazán hízelgő célzatú jelzőkkel látták el, nevezve őt titkos zsidónak, judaizálónak, félzsidónak stb. – azt válaszolta, hogy örömmel vállalja a zsidó titulust.
Elutasított minden zsidókkal szembeni keresztény gőgöt: "Ha túl nagyra tartjuk magunkat, akkor éppen pogányok vagyunk, míg a zsidók Jézus véréből származnak... Isten is emellett tesz bizonyságot, mert soha olyan nagy tisztességet nem adott egyetlen népnek sem a pogányok között, mint amilyenben a zsidókat részeltette. Mert nincs a pogányok közül való egyetlenegy pátriárka, próféta vagy apostol sem, sőt még igazi keresztények is csak kevesen vannak közöttünk."
Különleges szeretettel viseltetett a héber nyelv iránt egész élete folyamán. Nem kevesebbet állított róla, mint azt, hogy ez az a nyelv, amely minden más nyelvnél alkalmasabb a hitigazságok szavakba foglalására és a hitbeli érzelmek legteljesebb kifejezésére. Az Ószövetség évekig tartó fordítása során tett megjegyzései nemcsak a héber nyelvnek biztosított abszolút elsőbbséget mutatják, hanem azt is, mennyire kész volt háttérbe szorítani minden nemzeti elfogultságot. Egy alkalommal például a következőképpen nyilatkozott: "Most a prófétákon dolgozunk. Ah, Istenem, milyen nagy és vesződséges munka a héber írókat arra kényszeríteni, hogy németül beszéljenek. Mennyire berzenkednek, egyáltalában nem hajlandók héber természetüket elhagyni, és a nehézkes némethez igazodni. Olyan ez, mintha a fülemülét akarnánk rábírni, hogy saját kedves dallama helyett kakukkoljon."
