Kiben van démon?
A két gadarai démonizált történetébõl azonban súlyos hiba lenne azt a következtetést levonni, hogy démonok csak antiszociális, dühöngõ õrültekben lehetnek. Az igazság az, hogy az esetek többségében Jézus és a tanítványai olyan emberekbõl ûztek ki démonokat, akik külsõ megjelenésüket tekintve normális, a közösségi életre alkalmas és a társadalom részérõl is megbecsült emberek voltak. Az elsõ démont például Jézus egy olyan zsinagógai istentiszteleten ûzte ki egy emberbõl, ahol egyébként szigorú elõírásokkal szabályozták, hogy csak olyan emberek vehetnek részt rajta, akik a tisztálkodás és a jó ízlés elemi követelményeinek eleget tettek. Ezért a démonok fõ ismertetõjegye nem feltétlenül a dühöngés vagy az õrjöngés, bár ezek is minden bizonnyal démonikus cselekedetek, hanem inkább az, hogy egy bizonyos területen olyan elnyomást tapasztal az ember, amit minden elhatározása és erõfeszítése ellenére sem tud saját magától leküzdeni.
A démonok általában az emberek bûnei által szerzik meg a jogot arra, hogy leigázzák õket. A Tízparancsolat elsõ két parancsolatával, tehát az idegen istenek imádásával és a bálványimádással kapcsolatos bûnök esetében még az õsök által elkövetett bûnök is jogalapot biztosítanak a démonok számára, hogy az utódok életébe behatoljanak. A bûnön keresztül az emberbe bejutó démonok azután egy bizonyos területen megkötözik az embert, aki a fogságba került területen nem tudja átvenni Isten kegyelmét. Vagy ha esetleg meg is tudja azt ragadni egy rövid, átmeneti idõre, hosszú távon egészen biztosan nem tudja megtartani. Ezért a démonizált ember még a legjobb esetben is – vagyis ha nem hagyja el magát, hanem minden emberi módon küzd a démonizáltsága ellen – csupán folyamatos bukdácsolásra képes, és az átmeneti enyhülések után újra meg újra visszaesik a problémájába. Ha pedig a démonikus eredetû gyötrés erkölcsi területen jelentkezik, akkor ráadásul még a lelkiismerete is állandóan furdalja az illetõt, és egyre jobban megundorodik saját magától is, mert akarata ellenére újra és újra elköveti ugyanazt a bûnt, amit egyébként erkölcsileg elítél.
Erõs fizikummal és pszichikummal rendelkezõ emberek bizonyos mértékig vissza tudják szorítani és el tudják fojtani az életük egy bizonyos területére nehezedõ démonikus nyomást saját erejüknél fogva is, ez azonban általában csupán korlátozott mértékû és átmeneti jellegû. Többnyire addig tart, amíg egy ember ereje teljében van, és jó fizikai, illetve pszichikai állapotnak örvend. Amikor viszont megöregszik, a környezete azt veszi észre, hogy mondjuk egyre házsártosabbá válik, állandóan zsörtölõdik, és elkezdenek benne megnyilvánulni olyan démonok, akik már valójában fiatal korában belementek, csak akkor még volt hozzá pszichikai ereje, hogy uralkodjon a démonikus indulatain.
Amikor tehát valaki attól szenved, hogy szeretné megváltoztatni a gondolkodásmódját, életmódját, de az akarata fölött egy irreális erõ gyakorol hatalmat, amely arra kényszeríti, hogy olyan dolgot tegyen, amit nem szeretne, akkor valószínûleg démonoktól való szabadulásra van szüksége. Az ilyenfajta kényszerítések mögött ugyanis szinte mindig a Sátánnak ezek az alacsony rangú szolgái állnak. Õk azok, akik minden erejükkel megpróbálják kényszerpályára helyezni az emberek életét. És a bûnre csábításon keresztül sajnos nagyon sokszor meg is tudják szerezni az ehhez szükséges jogot. Behatolnak az emberek életébe, megakadályozzák, hogy azzá váljanak, akik szabad állapotukban lehettek volna, a bennük szunnyadó képességeket elnyomják, és elidegenítik õket saját sorsuktól.
Nagyon sok keresztény is pontosan azért kínlódik, gyötrõdik, és azért nem találja a helyét a megtérése után sem, mert még nem szabadult meg a démonoktól. Nem Isten feledkezett meg róla, hanem démonok akadályozzák, hogy Isten országának a jelenléte kiépüljön benne, és ezáltal élvezhesse az új élet minõségét és Isten ellátását. Ezért aki megengedi, hogy gonosz szellemek tartózkodjanak benne, az soha nem lesz százszázalékos keresztény.
