Menjünk most vissza Ábrahámhoz. A Római levél 4. fejezete beszél a mi atyánknak, Ábrahámnak hitbeli lépéséről. Egy dolog, ami nagyon világossá lett számomra, az az, hogy a hit nem egy statikus állapot. Ez nem olyan, hogy valaki ül egy gyülekezetben és azt mondja: „Megvan” A hit egy járás, amelyben az egyik lépés követi a másikat. Ábrahámot nevezik mindannyiunk atyjának – akik hiszünk – ha mi az ő hitének lépéseiben járunk. Ábrahám hitének előrehaladását látod, ha végigolvasod az 1 Mózes 12-től a 22-ig. Ábrahám hite növekvő volt. A 22. fejezetben hite a tetőpontra ért. De amit ő tett a 22. fejezetben, nem tudta volna még megtenni a 12-ben. A hite a tetőpontra ért, mert mindig, mikor azt mondta Isten, hogy „Lépj!”, ő lépett. Mindannyiszor, ahányszor Isten kihívással lépett felé, ő elfogadta. így aztán az ő hite növekedett. Jakab levele azt mondja: „Cselekedetekből lesz teljessé a hit.” A hitet úgy fogadta, mint ajándékot, de ez úgy érett
meg, hogy ő az engedelmesség lépéseivel járt.
Ábrahám is ember volt, úgy mint mindannyian. Ő is követett el hibákat. Isten megígért neki egy saját gyermeket, egy örököst, aki örökébe léphet. De mint tudjátok, az ígéret késett. Tizenkét év múlva az örökös még nem volt a láthatáron. Sára hetvennyolc éves volt és a helyzetet reménytelennek látta. Végül is azt mondta: „Ha valaha is lesz gyermekünk, jó lenne már valamit tenni érte.” Ha Istennel van dolgunk, akkor a legkatasztrofálisabb szó, amit kiejthetünk, ez: „Tenni kell valamit érte” Ábrahám sajnos mégis elfogadta felesége tanácsát.
És gyermeke lett Sára szolgálójától, Hágártól. Ebben semmi erkölcstelen nem volt. A kor mércéje szerint helyes volt: öröklődés. De nem ez volt Isten terve. A gyermek neve Ismael lett és az ő leszármazottait a Közel-Kelet arabjai közé sorolják ma.
Később Sára megszülte Izsákot, a gyermeket, akit Isten valóban neki szándékozott adni. Az elkövetkező négy évezreden át feszültség volt a két gyermek leszármazottai között. Olyan feszültség, amely láthatóan napjainkban éri el tetőpontját. A történelem iróniája, hogy Ismael leszármazottai állnak akadályként Izsák leszármazottai elé, hogy vissza ne térhessenek az ő megígért örökségükbe.
A történelem nem tudna ennél világosabb leckét adni. Katasztrofális az Istentől kapott örökséget testi eszközökkel megragadni. Barátom, Charles Simpson mondja:
„Az emberi célszerűség gyermeke – egy Ismael. Mikor elhatározod, hogy kellene valamit tenned, hogy segíts
Istennek, akkor Isten segítsen rajtad!”
Terveztem valamit a múlt évben és elég messzire mentem a tervezgetésben. Mikor összetalálkoztam Bob Mumforddal, megbeszéltük a terveimet. Azt mondtam: „Hogy az igazat bevalljam, nem hiszem, hogy végig fogom csinálni.” „Miért nem?” kérdezte. „Nos, attól tartok, – feleltem – hogy ez egy Ismael lesz.” Láttam, hogy Bobra benyomást tett ez a megjegyzés. Később újra együtt voltunk. Azt mondta: „Megmondanád, miért változtattad meg a döntésedet arról a dologról?” „Ez az Úr félelme volt.” feleltem. Úgy láttam, a válasz kielégítette őt. Őszintén mondhatom, hogy megpróbálok az Úr félelmében élni. Nem akarok semmi olyat tenni, ami Istennek bánatot okoz és Istennek útjában áll. Az Úrral finoman együtt akarok haladni. Tehát szögre akasztottam az Ismaelemet és ott van még ma is.
Az alapvető tanítás számomra ez: azok a dolgok, amiket mi jónak gondolunk, amelyek nekünk helyesnek látszanak és amelyek emberi kísérletek eredményei, hogy jót tegyünk, azok a legnagyobb katasztrófák. Isten őrizzen tőlük és tartson engem is távol ezektől! Isten tartson mindannyiunkat távol attól, hogy Ismaelt hozzunk a világra! Testvéreim, bánni fogjátok egész életetekben! Mi a legnagyobb próba, amin Isten valaha is átvezetett bennünket? Egy szó, ami „v” betűvel kezdődik: a várakozás. Mikor Isten azt mondja neked, hogy mássz fel a hegyre, akkor rögtön mászni kezdesz. De mikor azt kéri, hogy ülj le a hegy tövében és várj,
akkor nem tudod megtenni.