Tom Marshall - A szeretet, a legtartósabb építőelem 5.

Barátság: a szeretet legelhanyagoltabb formája

A barátság sajátos vonásait különösen keresztény körökben sokkal job­ban meg kellene becsülni és érteni. Különleges elhívásunk van ar­ra, hogy barátok legyünk, a bűnösök és a magányosak barátai, mint Jé­zus is volt. A felkínált barátságnak nehéz ellenállni, de az em­be­rek azt akarják, hogy barátként bánjunk velük, ne pedig úgy, mint az evan­gé­li­zálás alanyaival.

A Biblia nagyon magasra értékeli a barátságot, olyan sokra tartja, hogy ezzel összehasonlítva elhalványulnak azok az elképzelések, me­lye­ket mai társadalmunkban a barátságról kialakítottunk. Kétséges, hogy ezek meghaladnák gondolkodásunkban az ismeretség szintjét.

Először: a barátok közötti szeretetben egyenlőség van. Kap­cso­la­tuk­ban tudatosan és szándékosan azonos szinten állnak. Vezetőknek ta­lán ezért olyan nehéz baráti kapcsolatokat fenntartaniuk. Le kell száll­­ni­uk a piedesztálról, félre kell tenniük pozíciójukból származó elő­jo­ga­ikat, és el kell felejteniük vezetői allűrjeiket, ha barátságot akar­nak adni vagy elfogadni. Mindig eszembe jut egy embernek a pa­na­sza. Szeretett volna baráti kapcsolatot kialakítani szomszédjával, aki pap volt. Ezt mondta: “A barátja akartam lenni, de amikor együtt vol­tunk, mindig pásztorolni és tanácsolni akart engem.” Ahol a férj és a fe­le­ség igazi barátságban él, ott a vezetés körüli konfliktus, és hogy mit jelent ez a házasságban, értelmét veszti. Ugyan ki vitatkozik ba­rát­já­val azon, hogy kié az utolsó szó, vagy hogy ki a főnök?

Ez az egyenlőség teszi olyan megdöbbentővé azt a tényt, hogy Is­ten barátként is viszonyul hozzánk. “Ábrahám az én barátom” mond­ja Isten, és lejön, hogy úgy beszéljen vele, mint később Mó­zes­sel: szemtől szemben, mint ahogyan az ember a barátjával beszélget. El tudjuk képzelni, milyen lehetett az, amikor Jézus leült a tizenkettő kö­zé, és barátainak nevezte őket? A barátodnak nem pa­ran­csol­gat­hatsz, nem követelhetsz tőle engedelmességet. A barátod szabad aka­ra­tá­ból teszi azt, amit érted vagy barátságodért tesz.

Másodszor: ez az egyenlőség meghittséget és nyitottságot ered­mé­nyez a barátok között. Bejáratosak vagyunk egymás életébe, nem kell formaságoknak eleget tennünk, vagy meghívásra várnunk. Szí­nész­ked­nünk sem kell egymás előtt. A színészkedés és a hízelgés az a két dolog, amit a barátság nem képes elviselni. Barátunkat pontosan az készteti arra, hogy bármi áron is kimondja az igazat, hogy nem ér­de­kek fűzik őt hozzánk. Ezért a barátok gyakran egészen különleges he­lyet foglalnak el az életünkben: elég közel állnak hozzánk ahhoz, hogy fogékonyak legyenek az érzelmeinkre, ugyanakkor elég távol van­nak és eléggé objektívak tudnak lenni ahhoz, hogy a nyerseségig őszin­ték legyenek, ha arra van szükség. “Jószándékból valók a ba­rát­sá­gos embertől vett sebek.” “Miképpen egyik vassal a másikat éle­sí­tik, aképpen az ember élesíti az ő barátjának orcáját.” Szinte érez­zük, hogy az író összerándul fájdalmában, miközben papírra veti eze­ket a szavakat.

És végül: egy igazi barát szeretete szinte hihetetlen dolgokat ké­pes elviselni. Gondoljunk Dávid és Jonathán esetére, a filiszteus Ittaira, Dávid királyra, vagy Ruth és Naomi történetére! “Nincsen sen­ki­ben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő ba­rá­ta­i­ért.” Ez a barátságnak azt az erkölcsi kötelezettségét húzza alá, hogy semminek, még a halálnak sem engedhetem meg, hogy el­vá­lasszon engem a barátomtól. Amikor Jézus testet öltött, magára vál­lal­ta a velünk való barátság erkölcsi kötelezettségét is, ami azt jelenti, hogy soha nem szakít velünk, és soha nem hagy minket cserben. Ezért halt meg, és ezért támadt fel; ezért küldte el Szellemét, hogy egye­sül­jön a mi szellemünkkel, hogy együtt kiálthassuk Pál apostollal: “sem ha­lál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem ha­tal­mas­sá­gok, sem jelenvalók sem következendők, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban”.