Roschmann eredetileg nem
nagyon izgatta magát letartóztatása miatt, mert azt hitte, „csak” újnáci
üzelmekkel gyanúsítják, és e címen kétszázadmagával került fogságba. Csak akkor
ébredt a veszély tudatára, amikor egy szép napon elébe állt két brit katona,
hogy elvigyék Dachauba. Osztrák náci körökben ekkorra már elterjedt a hír, hogy
az egykori koncentrációs táborban működő amerikai katonai bíróság hozza a
legkeményebb ítéleteket.
Vonatra szálltak, és Graztól Salzburgig
Roschmann-nak bőven volt ideje, hogy elgondolkodjék a jövőről. Amikor a vonat
megállt Halleinben, engedélyt kért, hogy az illemhelyre menjen, ami voltaképpen
feltűnhetett volna őreinek, hiszen az állomásokon való tartózkodás alatt az
illemhelyet tilos használni, de a brit katona beérte azzal, hogy odaállt az
ajtó elé. Roschmann pedig kiugrott az ablakon – amely nem a peronra nyílt –, és
eltűnt a téli éjszakában.
Az angol katona néhány perc múlva feltörte
ugyan az illemhely ajtaját, majd a vészfékkel megállította a vonatot, de
akkorra az már megtett néhány kilométert, és a frissen hullott hóban nyomok
után is hasztalan kutattak. Roschmann később elmesélte, hogy egész éjjel
mozdulatlanul feküdt a hóban, nehogy elárulja magát. Csak másnap kereste fel
egyik bajtársát, aki aztán továbbsegítette. Az újságok nem tudósítottak
Roschmann szökéséről, mert az angolok fátylat akartak borítani a baklövésre;
magam is csak akkor tudtam meg, mi történt, amikor érdeklődtem Dachauban, hogy
áll a pere. És így odalett az esély, hogy esetleg még menekülés közben el
lehessen csípni.
Évekkel később megtudtam, hogy Halleinből
eljutott a Felső-Ausztria és Salzburg tartomány közötti határnál lévő
Ostermiethingbe, a menekülő nácik egyik csatlakozási állomására. A régi
bajtársak szájról szájra adták a szükséges kódszavakat; Roschmann is így
igazolta magát. Két hétre elbújtatták egy téglaégetőben, míg aztán a szervezet
a következő szállítmánnyal átcsempészte az olasz határon. Mint csaknem
valamennyi barátja, ő is a római via Sicilián lévő ferences kolostorban talált
menedéket, és élvezte Hudal püspök védelmét. A római Caritas szervezte meg és
fizette kivándorlását Argentínába, ahol a Buenos Aires-i Villa de Mayóban
telepedett le.
Argentínát Roschmann azért választotta, mert
feleségének rokonai éltek ott (bizonyos Vidmerék), és tőlük segítséget remélt.
Mint Hudal valamennyi védence, ő is el volt látva hamis papírokkal: most Fritz
vagy Frederico Wegenernek hívták, s mint ilyen dolgozott először egy Aeros nevű
utazási irodában, majd egy bizonyos Stemmlerrel asztalosműhelyt nyitott.
1955-ben összeházasodott titkárnőjével, Irmtraud Schuberttel, noha Grazban
feleséget és gyermekeket hagyott. A törvényes feleség Vidmerék révén értesült
az eseményről, és feljelentést tett. Így történt, hogy Eduard Roschmann, alias
Fritz Wegener ellen 1959-ben bigámia miatt letartóztatási parancsot adtak ki.
Az újabb, immár rigai működésével kapcsolatos letartóztatási parancs csak egy
évvel később született meg.
