Philip Yancey & Tim Stafford - Maratoni futás: Megéri a küzdelmet?

12,12 Ezért tehát a lankadt kezeket és a megroskadt térdeket erősítsétek meg.

A 12. fejezet folytatja az előző fejezet gondolatmenetét, ám a szerző az ószövetségi történelemről a levél olvasóira irányítja a reflektorfényt. A korai keresztényeknek üldöztetéssel kell szembenézniük, és a hitük kezd megrendülni a rájuk nehezedő nyomás alatt.
A levél írója a hitet versenyfutáshoz hasonlítja. A hit múltbeli óriásai „a bizonyságtevők fellegeként” veszik körül a hívőket, akik a hit sportpályáján futnak. A levél eredeti olvasói nyilván rövid sprintre számítottak, és nem egy kimerítő maratoni távra. Biztatásra és önfegyelemre volt szükségük, hogy
kibírják ezt a hosszú távú lelki erőpróbát.

Miért fussunk tovább? 

A maratoni futás analógiája a keresztény élet találó képe. Miért gyötrik a versenyzők a testüket, hogy végigfussák a kimerítő, 42 kilométeres távot? A legtöbb futó két indokot nevez meg: az egyik a jutalom, a másik pedig az edzés fizikai haszna.
A spirituális maratoni futásnak is hasonló előnyei vannak: a szilárd hit erős jellemet eredményez, és jutalomként hatalmas díj vár azokra, akik mindvégig kitartanak. A hit futóversenyén nincsenek vesztesek. Aki célba ér, jutalmat kap.
Az igazi versenyzők a vezérfutón tartják tekintetüket, és amint az várható, A zsidókhoz írt levél Jézust állítja elénk a hit végső példájaként, aki „az előtte levő öröm helyett” kész volt elhordozni a kereszt borzalmas szenvedéseit. Mivel Jézus ezt megtette, többé senki sem mondhatja, hogy „Isten nem tudja,
milyen az élet idelent”. Isten nagyon is jól tudja ezt, hiszen Jézus itt élt, a földön. Ha megkörnyékez minket a csüggedés, a legjobb, amit tehetünk, hogy „felnézünk Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére.”