HADD MONDJAM EL
NEKED, HONNAN TUDHATOD,HOGY A RÉGI SZÖVETSÉG ELVÉGEZTE BENNED A MUNKÁJÁT, ÉS
KÉSZ VAGY BELÉPNI AZ ÚJ SZÖVETSÉG DICSŐSÉGÉBE.
Hogyan
reagálsz, amikor megbotlasz, elesel, és megint visszatérsz régi szokásaidhoz
vagy vágyaidhoz? Bevonulsz imakamrádba, arcra borulsz, és elkezdesz
jajveszékelni: „Ó, Atyám, ígérem, többé nem teszem!?” Vagy kiáltozva számon kéred
Istent: „Uram, hol voltál, amikor szükségem volt rád? Miért nem adtál erőt,
hogy ellenállhassak a kísértésnek? Hol volt a Szent Szellem, hogy megállítson,
mielőtt belementem a bűnbe?!” Esetleg elmerülsz az önmarcangolásban, és újra
megpróbálod elkötelezni magad, hogy helyreállj és továbbléphess?
Ha
bármelyik a fenti jelenetek közül megfelel a bukásra vagy a bűnre adott
válaszodnak, akkor még mindig a régi szövetség uralma alatt vagy. Kiáltásod
közvetlenül a hústestedből származik, nem a benned lévő isteni Szellemtől.
Tested sajnálkozik önmaga felett, mert nem tudott megszabadulni. Könyörögve kér
még egy lehetőséget: „Ne vess el engem – próbálj meg még egyszer!”
Számos
kereszténynél fennáll ez a probléma. Úgy tekintünk a Szent Szellemre, mint
valamiféle indítómotorra, amelynek az a feladata, hogy feltöltse emberi
akaratunkat energiával. Azt várjuk tőle, hogy erőnket és elhatározásunkat
megszilárdítsa, hogy a következő időszakban ellen tudjunk állni a kísértésnek.
így kiáltunk hozzá: „Uram, tégy engem erőssé! Adj nekem vasakaratot, hogy ellen
tudjak állni minden bűnnek!” Isten azonban tudja, hogy ezzel csak saját
testünket erősítjük meg, hogy azután jobban dicsekedhessen.
Szeretném,
ha megkérdeznéd magadtól: Mire jutottál a kiáltozással, a szomorkodással és a
kérdezgetéssel? Most tartós szabadságot élvezel? Vagy alkalmanként még
visszaesel a bűnödbe? A bűnbánat idején mindig több a könnyed, hangosabban
kiáltasz, vagy jobban elkeseredsz – anélkül, hogy bármi jele lenne a
kötelékektől való szabadulásnak?
Ha
a régi szövetség tényleg elvégezte volna benned a munkát, már „halott” lennél.
Nem maradt volna könnyed, sem erőd a kiáltozáshoz, sem bármiféle bizalmad a
testedben. Az igazság az, hogy sírásunk, könyörgésünk és minden törekvésünk
abból az állandó várakozásból fakad, hogy feltámad majd valami jó az emberi
természetünkben, amit felajánlhatunk az Úrnak. Ez azonban egyszerűen soha nem
történik meg. Mindig túl gyengék leszünk, és testünk túl esendő ahhoz, hogy
szentté váljunk. Igen, azt a parancsot kaptuk, hogy legyünk erősek – csakhogy
nem saját erőnkből, hanem Isten hatalmának ereje által.
Kérlek,
ne érts félre! Határozottan hiszem, hogy van Isten szerinti szomorúság a bűn
miatt. Az ilyen szomorúság igazi bűnbánathoz vezet. Hiszem, hogy vannak olyan
könnyek, amelyeket Isten el tud fogadni, amelyek azoknak a szívéből folynak,
akik szomorkodnak a megsebzett Krisztus szenvedésén. Ez a fajta szomorúság
azonban elfogadja a tényt:
„Uram, bevallom, képtelen vagyok engedelmeskedni
parancsaidnak, elismerem, hogy lehetetlen kiszabadítanom magamat a bűn uralma
alól. Újra és újra csődöt mond minden igyekezetem, hogy megszabaduljak. Úgy
jövök most hozzád, mint aki meghalt, teljes alázattal. Megvallom, hogy
szükségem van a bűntől való szabadulásra, és elfogadom, hogy magamtól nem tudom
megtenni.”
„Ó, Uram, régi szövetséged két fontos dolgot végzett
el bennem. Először is most már tudom a szívemben, hogy szabad akarok lenni.
Igazán szeretném, ha a bűn uralmát összetörnéd bennem. Nem akarom többé
mentegetni a bűnömet, és nem akarom többé átadni magam neki. Szívem vágya az,
hogy szentül és feddhetetlenül járjak előtted. Bármivel jár is, szabadulni
szeretnék. Szeretnék egészen a te erődre támaszkodni.”
„Másodszor, feladtam azt a reményt, hogy
valaha is megszabadulhatok a saját erőmből. Felismertem, hogy egyetlen reményem
a szolgaságtól való szabadulásra a te hatalmad. Hittel jövök most hozzád, Uram,
és teljesen a te kezedbe teszem az életem. Mutasd meg nekem az új
szövetségedből fakadó áldásokat és rendelkezéseket! Új kijelentésre van
szükségem, új rendre. A régi csak csalódást okozott nekem.”
