A REMÉNY ÉS AZ ELME
Be kell vallanom, hogy sokáig nagyon
kevés megértésem volt Istennek az Efézus 6-ban található teljes fegyverzetéről.
El tudom képzelni a páncél különböző darabjait (és elképzeltem, ahogy középkori
lovagként beléjük préselem magam), de úgy tűnt, az egésznek nagyon kevés
gyakorlati jelentősége van. Aztán egy napon, amikor az 1Tesszalonika 5:8-at
olvastam, megértettem valamit.
"Mi
azonban, akik nappaliak vagyunk, legyünk éberek, felöltözvén a hitnek és
szeretetnek mellvasába, és sisak gyanánt az üdvösségnek reménységébe."
Itt volt újra a hit, remény és
szeretet, de most rájöttem, hogy a reménynek az elmét kell őriznie,
tökéletesen megvédenie a depressziótól, aggódástól, borúlátástól és mindenféle
negatív gondolkodástól. Végül is ezek hol termelődnek? Az olyan elmében,
amely a sötétbe zárkózik, ahol csak félelmei a társai. Mi űzi el a sötétséget?
A fény. Hogyan engedhetjük be a fényt? Megnyílással. Mi űzi ki a félelmet? A tökéletes
szeretet. Hogyan juthatunk szeretethez? A hit és a remény, a bizalom és az
elvárás bátorít az adásra és nyitottá tesz arra, hogy kapjunk!
Ábrahám klasszikus módon képviselte
ezt a fajta reménységet.
"Ábrahámnak,
aki a reménytelen körülmények ellenére a reményre épített, volt hite és így
valóban sok nemzet atyjává lett épp úgy, ahogy megmondatott néki." (Róma 4:18. az angol fordítás szerint)
Jézus kiemelkedően a Remény Embere
volt. Előtte sem és azóta sem élt soha senki annyira reménységgel teljesen,
mint Ő. A bemártott falat - a szeretetnek és megbékélésnek ez a megindító
kifejezése nem csak üres gesztus volt. Hiszem, hogy Jézus, az Ő áldott emberi
mivoltában a végsőkig remélte, hogy Júdás meggondolja magát és megmenti saját
életét. Jézus Péter végzetes hibájáról is tudott. Tudta, hogy Péter meg fog
törni és megtagadja Őt, mégis azt mondta:
"Simon!
Simon! ímé a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát; de én
imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited: te azért idővel
megtérvén, a te atyádfiait erősítsed." (Lukács 22:31, 32.)
