Dov Freiber tanú például az
Eichmann-per tárgyalásán elmondta, hogy a munkás zsidóknak mindig énekszóval
kellett munkába vonulniok. A kötelező dal szövegét húsz év múltával is tudta
még:
Uram, Mózest add vissza,
kérlek,
hogy vezesse át az ígéret
földjére hitsorsosait.
Válaszd ketté a vizeket,
oszlopok emelkedjenek,
álljanak, mint a sziklaszirt.
Ha már a keskeny folyosón
a zsidó bagázs ott oson,
csapd rájuk a kaput, siess,
és minden népnek nyugta lesz.
Mivel a kettéváló vízben nem lehetett bízni,
Wagner, erejéhez mérten, átvállalta a feladatot: a gázkamrába mindenkor
száz-száz zsidó fért, ő pedig Stangllal egyetemben gondoskodott róla, hogy az
expediálás gyorsan és zökkenőmentesen bonyolódjék. Ha mégis adódtak
nemkívánatos incidensek, Wagner ügyelt rá, hogy így is meglegyen a napi előírt
hullamennyiség: azokat, akik kitörtek a sorból, tiltakoztak vagy összeestek,
saját kezűleg ütötte agyon. Mindez akkor is folytatódott, amikor 1942 nyarán
Stanglt a treblinkai koncentrációs tábor parancsnokává nevezték ki, hogy ott
még szélesebb körben kamatoztassa Sobibórban szerzett tapasztalatait.
Stangl utóda, Franz azonban már nem
kormányozta Sobibórt oly biztos kézzel. 1943 októberében lázadás tört ki a
munkás zsidók között, akik tudták, hogy nemsokára fölöslegessé válnak, és véget
ér a haláltól kapott haladék. Megtámadták az őröket, néhányukat megölték –
agyonverték Josef Niemann helyettes lágerparancsnokot is –, majd az erdőkbe
menekültek. Az SS azonnal hozzálátott felkutatásukhoz, számos szökevényt el is
fogott, de hiába, így is voltak, akik megmenekültek. Az utóbbiak között volt
egy zsidó származású szovjet tiszt is, akit a hadifogolytáborból vittek át
Sobibórba – ő szervezte meg a felkelést. Vallomása volt az egyik legsúlyosabb
terhelő bizonyíték Gustav Wagner ügyében.
Nem sokkal később a tábort feloszlatták. A
még életben lévő foglyokat agyonlőtték, az őrszemélyzet pedig Olaszországba
került, ahol Wagner ismét összetalálkozott Stangllal. Együtt csapódtak egy
nagyobb csoporthoz, amely csupa hasonszőrű úriemberből állt, méghozzá korántsem
véletlenül: Odilo Globocnik, akiből időközben az SS rendőri erőinek trieszti
parancsnoka lett, nem akarta, hogy kipróbált és hűséges munkatársai a
szövetségesek kezére kerüljenek, s netán mindenféle vallomásokat tegyenek.
Ezért a titkok hordozóit áthelyeztette arra a frontszakaszra, ahol nem volt
divat foglyokat ejteni – Jugoszláviába, ahol a partizánok egyre eredményesebben
aprították a német hadsereget.
A számítás bevált: a legádázabb
zsidógyilkosok egész sorát küldte ily módon vérpadra tulajdon kápójuk.
Christian Wirthet, a treblinkai, sobibóri és belżeci megsemmisítő táborok
főfelügyelőjét éppúgy agyonlőtték a partizánok, mint Franz Reichleitnert,
Sobibór parancsnokát. Wagnernek és Stanglnak azonban kedvezett a szerencse:
tudásukat ismerős terepen hasznosíthatták. Megbízták őket, hogy a Fiume
melletti Arbe szigetén, valamint Abbáziában kutassák fel és gyűjtsék össze
valamennyi még életben levő zsidót, majd szállítsák őket a sussaki táborba. Egy
részüket már ott, Sussakban megölték, a többieket csak valamivel később, a
Risiera di San Sabba-i megsemmisítő táborban. (Itt egyébként Ernst Lerch
személyében egy másik osztrák is működött; őt is a „Reinhard-akciótól”
vezényelték át. Risierai szerepét azonban – hála az osztrák igazságszolgáltatás
csekély érdeklődésének – soha nem sikerült tisztázni.)
