2013. február 14., csütörtök

Simon Wiesenthal - Házassági ajánlat 3.


A háború végén a németek, hogy minden nyomot eltüntessenek, felrobbantották Risierát. Wagner és Stangl Ausztriába menekült, és ettől kezdve már végig közös maradt az útjuk. Együtt internálták őket Glasen-bachba, majd onnan együtt kerültek a linzi vizsgálati fogságba; együtt szöktek meg az építkezésről, és jutottak el Rómába, Hudal püspökhöz; együtt időztek átmenetileg Bejrútban és Damaszkuszban, hogy végül mindketten Brazíliában kössenek ki.
 
Amikor évekkel később hozzáfogtam Stangl felkutatásához, és rekonstruáltam menekülési útvonalát, az egyik informátortól megkaptuk Gustav Wagner vöröskeresztes igazolványának másolatát, így hát tudtuk, milyen volt közvetlenül a háború után. Brazíliában sem tévesztettük egészen szem elől; hallottam, hogy folytonosan úton van egyik német településről a másikra, sehol nem időzik sokáig. Brazil okmányok birtokában a paraguayi határon sem volt nehéz átkelni. Hiába próbálkoztunk: pontos tartózkodási helyét nem sikerült felderíteni. A rendőrség nem nagy készséget mutatott az együttműködésre; egyhangúan ismételte, hogy Wagnert nem tudják megtalálni.
  
A továbbiakban a Stangl utáni nyomozás némiképp háttérbe szorította Wagner felkutatását. Ám Stangl halála után két évvel megismerkedtem egy házaspárral; ők Săo Paulóban összetalálkoztak Stangl özvegyével. Az asszony méltatlankodva számolt be nekik egy különös esetről. Egy szép napon, mesélte, Gustav Wagner jelent meg ajtaja előtt, teljesen lerongyolódott, megviselt állapotban. Részvétét fejezte ki férje halála alkalmából – és rögtön utána házassági ajánlatot tett! Ő persze felháborodva utasította el, majd kitessékelte. Úgy látszik, Stangl még a feleségét sem avatta be múltja minden titkába, mert az asszony az osztrák házaspárnak nemcsak Wagner magánemberi mivoltáról, hanem egész tevékenységéről is becsmérlően nyilatkozott. – Az én férjem rendes, tisztességes ember volt, aki csak a kötelességét teljesítette – fejtette ki nézeteit a treblinkai parancsnok működéséről. – Soha egyetlen foglyot sem bántott, legföljebb, ha muszáj volt, egyszer-egyszer rájuk kiabált. De az a Wagner hírhedt szadista volt, mindenki rettegett tőle. És még van képe elém állni és megkérni a kezem!
  
A különös beszélgetésre 1975 második felében került sor. Láthattam belőle, hogy Wagner továbbra is Brazíliában tartózkodik, feltehetően Săo Paulo környékén, és el sem tudtam képzelni, hogy egy ilyen ember ne vett volna részt a Tyll szállodában tartott Hitler-ünnepségen: Wagner ugyanis szívesen járt társaságba, szeretett nyilvánosan kérkedni hőstetteivel. Barátainak unos-untalan előadta, hogy 1936-ban gerelyvetőként indult a berlini olimpián – ám nevét semmiféle sporttudósításban vagy versenyzői névsorban nem leltük. Mi csak azt tudtuk, hogy testi erejét védtelen, csont és bőr foglyokon próbálta ki, és sorozatban gyártott holtakat a félholtakból. No persze, a Tyll szállóban ezzel is el lehetett dicsekedni.
  
Azt gondoltam: valamiképpen pontosabb adatokat kell szereznem erről az ünnepségről. A véletlen sietett segítségemre. Egy izraeli látogatásomon megismerkedtem Mario Chimanovichcsal, a Jornal do Brasil nevű újság munkatársával.
  – A lapodnak nincsenek véletlenül fényképei erről a Tyll szállóbeli találkozóról? – kérdeztem tőle.
  A válasz biztatóan hangzott: az ünnepség három napig tartott, egész falka riporter jelenlétében. Mario megígérte, hogy beszerez minden hozzáférhető anyagot.
  Már néhány nappal a Bécsbe való visszatérésem után felhívott: nemcsak egy hatalmas fénykép van a birtokában, amelyen valamennyi vendég tisztán felismerhető, hanem a meghívó és a vendégek listája is.

Megkértem Mariót, jöjjön minél hamarabb Bécsbe.
  Lázasan futottam át a vendégek névsorát – Gustav Wagnernek semmi nyoma. Ettől még a fényképen ott lehetett volna – talán álnevet használ. Nagyítón át tanulmányoztam a képet – Gustav Wagnernek semmi nyoma. Csupán egy Manfred Roeder nevű régi ismerőst fedeztem fel, akivel számos perben kerültem szembe; mesterségére nézvést ügyvéd, és egy NSZK-beli újnáci mozgalom vezetője. (Ez idő szerint Roeder Stuttgartban tölti büntetését; 1982. június 18-án tizenhárom évi börtönre ítélték mint főkolompost többrendbeli gyújtogatás és robbantás miatt – a merényletekben két ember meghalt. Ilyen értelemben Roeder igazolta a Tyll szállodában tartott összejövetelnek a meghívón olvasható mottóját: „Nem a tegnap utolsó, hanem a holnap első képviselői vagyunk.”)
 
Ez a felfedezés azonban nem enyhítette mélységes csalódásomat. Megszállottan hittem, hogy Wagnert a meghívottak között találom, és most úgy éreztem, távolmaradásával a történelem megbocsáthatatlanul letért kiszabott pályájáról. Ám éppen a bosszúság sugallta az újabb ötletet: ha ez így van, akkor majd én fordítok a sorson. Nem voltam benne bizonyos, vajon elképzelésem száz százalékig kóser, azaz törvényes-e, de úgy véltem, százötvenezer sobibóri zsidó lemészárlása és a brazil hatóságok magatartása saját lelkiismeretem előtt igazolja eljárásomat.
  – Hajlandó vagy segíteni nekem? – kérdeztem Mariótól.
  – Ha lehet…
  
Nem akartam az újságíró helyzetét túlontúl megnehezíteni, ezért nem árultam el, hogy szándékosan félretájékoztatom. A fényképen látható társaságból egyszerűen kiválasztottam egy fickót, aki hatalmas, elálló fülével vonta magára figyelmemet. Rámutattam, és közöltem Marióval: – Ez itt Gustav Wagner, aki Brazíliában nyilvánosan mutatkozik a Hitler születésnapja tiszteletére rendezett ünnepségen, és senki még csak rá sem hederít. Ha ezt így megírod, akkor a rendőrség számára nem marad több kibúvó, hacsak nem akarja magát mindörökre blamálni a világ közvéleménye előtt. Most már el kell hogy kapják Wagnert. Mert természetesen pontosan tudják, hogy hol keressék.
  Mario megtette, amire kértem, és a Jornal do Brasil első oldalán megjelent a hír: a Hitler tiszteletére rendezett Tyll szállóbeli ünnepség fényképén felismertem Sobibór helyettes parancsnokát. A hírt átvette a rádió, s így az egész ország értesült róla. A rendőrségnek nem volt módja tovább tétlenkedni, még akkor sem, ha az általam Wagnerként leleplezett férfiú hevesen és teljes joggal kardoskodott amellett, hogy itt valamilyen tévedésről van szó: Gustav Wagnert valamiképpen elő kellett teremteni.