Valamikor 1978 májusában
történt. Ültem a repülőgépen New York és Amszterdam között, és unottan
lapozgattam a The New York Daily Newst.
Ekkor szemem megakadt egy kishíren: eszerint április 20-án, Brazília Săo Paulo
tartományában, az italiatai Tyll szállodában egy öreg nácikból álló társaság
megünnepelte a vezér, Adolf Hitler nyolcvankilencedik születésnapját.
Megkíséreltem magam elé képzelni ezt a kis
ünnepséget. Öreg nácik csak akkor élnek Brazíliában, ha jó okuk van rá.
Tizenegy évvel korábban Săo Paulóban bukkantam rá Franz Stanglra, Treblinka
parancsnokára. Nem valószínű-e, hogy legjobb barátja, Gustav Wagner is
Brazíliában él?
Amikor Stangl még a sobibóri megsemmisítő
tábort vezette, Wagner volt a jobbkeze, és később ő lett a helyettese Stangl
utódának, Kurt Franz lágerparancsnoknak. A megmaradottak elmondták, hogy az
iszonyat poklában is egyike volt a legkegyetlenebb szadistáknak. Híres volt
félelmetes testi erejéről; ha csak gyomorszájon vágott vagy leütött egy csontig
aszott foglyot, az már nem kelt fel többé.
Seregnyi adatunk volt rá, hogy Wagner
Brazíliában tartózkodik – még brazil személyi igazolványának másolatát is
megkaptam –, de a hivatalos szervek egybehangzóan állították, hogy nem tudják
megtalálni. És most feltűnt lelki szemeim előtt, ahogy a Tyll szállóban koccint
régi bajtársaival Hitler tiszteletére; ahogy közösen megbeszélik az együtt
töltött szép időket, és előszámlálják, ki hány halott zsidóval büszkélkedhet, ő
pedig kijelenti: „Akkor is én vagyok a legkülönb – mert én saját kezűleg végeztem
velük!”
Határozottan éreztem, hogy Wagnernek ott
kellett lennie azon a különös ünnepségen. Valamilyen újság talán fényképet is
közölt az eseményről – azzal könnyebben a nyomára bukkanhatnék.
Egyszer, 1967-ben már konkrét adataim voltak
Wagner hollétéről. Csakhogy Dél-Amerikában követni valakit nem olcsó mulatság,
és Franz Stangl költséges felkutatása miatt anyagi tartalékaink kimerültek.
Segítőkész barátaim akkor összehoztak egy zsidó milliomossal, aki maga is
megjárta a koncentrációs tábort; őt kellett volna megpumpolnom. Roppant kínosan
éreztem magam, mindenről beszéltem, csak pénzről nem: végül aztán barátom
szelíden megrúgott az asztal alatt, és én, minden bátorságomat összeszedve,
elmondtam: a koncentrációs táborok egyik legsötétebb hóhérját szeretnénk
felkutatni, az illető Dél-Amerikában él, ott pedig nagyon sokba kerül a
nyomozás. A koncentrációs tábort megjárt milliomos megértő lélek volt: tüstént
kezembe nyomott egy – ötven dollárról szóló csekket.
– Ha Gustav Wagnert ötven dollárból elcsíphetném,
akkor nem jöttem volna ide – közöltem, majd felálltam, és az ajtóhoz indultam.
Az amerikai ekkor felpattant, utánam szaladt, és negyedórán át magyarázta, hány
milliót veszített az utóbbi időben.
– Ha ilyen rosszul megy a sora, kaphat tőlem
száz dollárt – mondtam, beszálltam a liftbe, és visszamentem a saját szobámba.
Ha Gustav Wagnernek sok ilyen ellensége van, mint ez az életben maradt fogoly,
akkor barátokra már nincs is szüksége.
Amellett éppen Wagner személye általában több indulatot gerjesztett, mint az úgynevezett „könyökvédős” gyilkosoké, akik inkább csak számoszlopokat adtak össze – bár a vonal alatt a végösszeg csupa halottból állt. Wagner úgy volt gyilkos, ahogy az emberek elképzelik maguknak; széles vállával, hatalmas mancsával szinte megtestesítette az eszményi SS-legény fogalmát. Nem véletlen, hogy már 1940-ben a Linz melletti hartheimi kastélyba helyezték, ahol közreműködött az eutanáziaprogram végrehajtásában. A hullák elégetésénél segédkezett, s e ténykedése során ismerkedett meg kollégájával és későbbi hartheimi parancsnokával, Franz Stangllal is. Jó barátok lettek, s együtt maradtak akkor is, amikor 1942 tavaszán rangosabb feladatra rendelték őket: a Hartheimben szerzett tapasztalatokat kellett a „Reinhard-akció” keretében gyümölcsöztet-niök. Stangl a sobibóri megsemmisítő tábor parancsnoka lett, Wagner pedig mint legfőbb csicskása felügyelt az „elszállásolásra” és később a gázkamrákra is. Durva modora miatt különösen alkalmasnak tartották az úgynevezett „munkás zsidók” irányítására; ezeket a szállítmányokból válogatták ki, hogy mint kézművesek vagy szakmunkások szolgálják az SS-t. A beosztás ugyan hasznos és kellemes volt, de a Wagner-féle emberekei bizonyos mértékig ingerelte is, elvégre a „munkás zsidót” nem lehetett azon nyomban megölni – ki kellett várni, amíg legyengül vagy megbetegszik. Ezért aztán meg kellett mutatni a büdös zsidajának, hogy csupán célszerűségi megfontolásokból és korlátozott időre marad életben, és ez az engedmény mit sem változtat személye alapvető értéktelenségén. A legvilágosabb magyarázat a verés, még inkább a rugdosás volt. És bár előbb-utóbb úgyis megölték valamennyit, a németek egyetlen alkalmat sem mulasztottak el, hogy a szabadságolt halottakat szavakkal is meg ne alázzák.
