Ő azonban megkímélte a
rendőrséget a fáradozástól. Úgy látszik, beleunt a folytonos bujkálásba, erejét
felőrölte az örökös menekülés. Amikor – hála a vöröskeresztes igazolványnak és
a brazil személyi igazolványnak – valamennyi újságból a saját hiteles körözési
fényképe meredt rá, nem bírta tovább, és önként jelentkezett a hatóságnál.
Utolsó lehetőségét a tagadásban látta.
Elismerte ugyan, hogy Sobibórban teljesített szolgálatot, de vallomása szerint
először is csupán a barakkok felépítésével foglalkozott, másodszor is
Sobibórban egyetlen zsidó sem vesztette életét. Ám a tömegkommunikáció többé
nem engedte ki a markából. Săo Paulótól kilencszáz kilométerre, Goiana
városában Stanisław Szmajzner az újságból értesült Wagner letartóztatásáról, és
a mellékelt fényképen rögtön ráismert egyik sobibóri kínzójára. Szmajzner – a
táborban kevesen maradtak életben rajta kívül – tizennégy évesen került
Sobibórba, és különleges kézügyességének köszönhetően másfél éven át meg tudta
úszni a gázkamrát. Most azonnal Săo Paulóba utazott, hogy tanúként a hatóság
rendelkezésére álljon. A két férfi, aki utoljára a lágerben találkozott, most
az őrszobán került szembe egymással.
– Hát hogy s mint, Gustl? – kérdezte
Szmajzner.
Wagner egy pillanatig elképedten meredt rá,
aztán felismerte. – Igen, persze, jól emlékszem rád. Hiszen én emeltelek ki a
transzportból, és ezzel megmentettem az életedet.
– Ez igaz – mondta Szmajzner –, csakhogy a
húgomat, a fivéreimet, az anyámat és az apámat nem mentetted meg. És ha azt
mondod, hogy meg kellett mentened az életemet, akkor azt is tudtad, hogy a
többieknek meg kell halniok.
Wagner nem válaszolt, a hatóságok pedig
belátták, hogy vallomása, miszerint Sobibórban nem halt meg senki, mégsem lehet
egészen helytálló. Azt is megértették, hogy olyasvalakiről van szó, aki
eldönthette a foglyok sorsát: élet vagy halál… így az önkéntes brazil
állampolgárt kiadatásáig őrizetbe vették.
Éppen csak az nem volt világos, hogy melyik
országnak adják ki. Ausztriában működött közre az eutanáziaprogramban, legtöbb
bűnét Lengyelországban követte el, német egyenruhát viselt, és áldozatai főleg
zsidók voltak. Elsőnek tehát Tamir izraeli igazságügy-minisztert értesítettem,
Izrael pedig huszonnégy órán belül benyújtotta a kiadatási kérelmet, bár a
kérelem teljesítésére nem volt esélye. Ausztriában ugyan két érvényes
letartóztatási parancsot is adtak ki Wagner ellen, az egyiket a hartheimi, a
másikat a sobibóri működése miatt, de már többször kitűnt, hogy az osztrákok
nem nagyon sietnek a kiadatási kérelmekkel. Lengyelország ugyan megtette a
szükséges lépéseket, de ugyancsak kevés eséllyel, mert Wagnerre ott
halálbüntetés várt volna, míg Brazíliában enyhébb büntetést kapna, és ilyen
esetekben a kiadatást általában megtagadják. Csupán a düsseldorfi
államügyészség volt az, amelynek egyaránt álltak rendelkezésére alapos indokok
és megfelelő tárgyalási feltételek.
Legalábbis így hittük mi. Ám 1979 júniusában
a brazil legfelsőbb szövetségi bíróság úgy határozott, hogy a kiadatási
kérelmek egyikének sem ad helyt. A német kiadatási kérelem portugál fordításába
ugyanis géphiba csúszott. A németek leszögezték, hogy az elévülés már 1947-ben
félbeszakadt – ám a portugál fordításban „1974” állt. Így aztán a gyilkosságok
a brazil jog értelmében elévültek, és Wagnert szabadlábra helyezték.
A brazíliai német követ felfedezte a hibát,
és azonnal szót emelt a legfelsőbb törvényszéken, hogy korrekciót kérjen. Ám
közölték vele: várja meg a döntés írásbeli kiadmányozását. Amíg ez eljutott a
követségre, több hónap is eltelt, és mire a német követség végre benyújthatta
felülvizsgálati kérelmét, Wagnernek már nyoma veszett; a brazilok pedig
végérvényesen megtagadták kiadatását.
Ez az elutasítás a PFSZ egyidejű
elismerésével párosulva nem keltett épp kedvező benyomást a zsidók körében.
Gustav Wagner azonban ismét megkímélte a hatóságokat a munkától. Már fogsága
alatt is többször volt szívrohama, és többször kísérelt meg öngyilkosságot.
Hosszabb ideig kezelték a börtönkórházban, s mire kiszabadult, már nem tudott
mit kezdeni a szabadsággal. A brazil újságok hónapokon át ismertették sobibóri
rémuralmát és közöltek részleteket a tanúvallomásokból – bárhol zörgetett, még
német körökben is becsapták előtte az ajtót. 1980 október elején egy elhagyott
farmon felakasztotta magát.
Szeretném tudni, vajon a halála előtti
pillanatokban megjelent-e neki a lelkén száradó sok százezer halott szelleme,
vajon a nyomasztó bűntudat őrölte-e fel, vagy csak a hajszába, a bujkálásba
fáradt bele, és úgy járt, mint Eduard Roschmann, akit talán soha nem sikerült
volna elfognom, és akire mégis szörnyű halál várt: belehalt az önmaga előli
menekülésbe.
