2014. október 1., szerda

Reinhard Bonnke - Kötélen függő történelem 1.

Úgy tűnik, Jézus szemei néznek rám a Bibliám minden nyomtatott sora mögül, mint egy háló mögül. Ahol csak megtalálom az Ő nyomát, nem tudom rosszul értelmezni az Igét, ha Jézus arca válik világossá általa. Elolvastam a következő igerészt, amely önmagában is sok leckét tartalmaz, de most összpontosítsunk mélyebbre! A történet beleágyazódik egy nagyobb jelenetbe, amit - remélem - olyan elevennek és mozgónak fogsz látni, ahogyan előttem megjelent a látás.

"Dávid akkor a sziklavárban volt, a Filiszteusok őrsége pedig Bethlehemnél. Vizet kívánt vala pedig Dávid, és monda: Kicsoda hozna nékem vizet innom a bethlehemi kútból, mely a kapu előtt van? Akkor a három vitéz keresztül tört a filiszteusok táborán, és merítének vizet a bethlehemi kútból, mely a kapu előtt van. és elhozván, vivék Dávidnak. Ő azonban nem akará meginni, hanem kiönté azt az Úrnak. És monda: Távol legyen tőlem Uram, hogy én ezt míveljem; avagy azoknak az embereknek vérét igyam-é meg, kik életöket halálra adva mentek el a vízért? És nem akará azt meginni. Ezt mívelte a három hős" (2. Sám. 23:14-17.).

A VÍZÉRT VALÓ SÓHAJ ÉS KIÁLTÁS

Dávid szomjas volt, és felsóhajtott. "Ó, kicsoda hozna nékem vizet innom a bethlehemi kútból, mely a kapu előtt van?" Ez a bizonyos kút azonban az ellenség vonalai mögött helyezkedett el. A filiszteusok őrizték. Dávid legjobb harcosai közül néhány ott állt közel. Hallották, amikor Dávid hangosan kimondta a szíve vágyát. Számukra Dávid kívánsága parancs volt. Hárman egymásra néztek, biccentettek egymásnak, és azonnal megegyeztek. További szöveg nélkül elindultak különleges küldetésükre, hogy teljesítsék Dávid kívánságát.

Tudták, milyen veszélyek leselkednek rájuk. Talán az életükkel és a vérükkel kell fizetniük a Dávidnak hozott pohárnyi vízért. Ilyen szempontok miatt azonban nem tétováztak egy percig sem. Szóba sem jött a tiltakozás, vagy a panasz. Dávid igényét ki kellett elégíteni akkor is, ha a király nem küldte őket. Dávid az uruk volt. Ismerték a gondolatát, és ez elég volt. Mindennapos kötelességük volt a kockázatvállalás. A hűség nem vár parancsokra. A tétovázás arra utalt volna, hogy ők nem keresik vezetőjük kedvét. Arról, hogy Dávid inni kívánt, eszünkbe jutnak Jézus sokkal fontosabb szavai, amelyeket a kereszten mondott ki. Ő így kiáltott: "Szomjúhozom." Ő kétségtelenül testileg volt szomjas, de ez a dolog túlmutatott a természetes szinten. Jézus nagyon szomjazott az emberek megmentésére. Ez a szomjúság hozta Őt a földre, a keresztre. Fizikai szomjúsága csak a teremtményei lelke iránti végtelen vágyát tükrözte.

Ez a keresztről szóló kiáltás: "Szomjúhozom", örökre a fülünkben cseng, és a jelentése sokkal mélyebb, mint Dávid szaváé: "Szomjazom". Hányan ismerik fel ezt a tényt? Van fülünk a hallásra, vagy kényelmünkben inkább nem értjük meg e szó igazi jelentését? Komolyan odafigyelünk erre a keresztről szóló kiáltásra, engedjük, hogy az cselekvésre késztesse a szívünket és az életünket? Hallja ma valaki ezt a kiáltást?
Egy szeszélynél alig nagyobb kívánság hatására Dávid emberei belefogtak, hogy örömöt szerezzenek uruknak. Hozhattak volna vizet egy biztonságosabb helyről is, talán jobb vizet is, de ez nem felelt volna meg az uruk iránti teljes odaszánásuk eszméjének. Ha Dávidról volt szó, az életük sem volt drága nekik.

Ez kihívás a számunkra. Hányán lennénk készek hasonló cselekvésre Urunkért, Jézusért? Mi ismerjük az Ő vágyait: a lelkek megmentését. Mégis szükségünk van sürgetésekre és parancsokra, mielőtt elismerjük ezt a kívánságot? Az a tudat, hogy Ő szomjas, nem kényszerít minket cselekvésre? Isten Fiának a kívánsága, kell ennél hangosabb felhívás? Akkor is, ha ez életünk kockáztatását jelentené, gondoljunk arra, hogy azok az emberek csak azért is kockára tették az életüket, hogy Dávidnak egy pohár vizet hozzanak. Végül is, milyen gyakran veszélyes teljesíteni Isten Fiának a kívánságát?