Joyce Meyer - Ha félsz is, cselekedj! 7.

Ami a félelem mögött áll

Az egyik legnagyobb félelmem, amivel egész életemben szemben álltam, az attól való félelem, hogy embereket felidegesítek.
Gyerekkoromban apám gyakorta volt dühös, és mi igazán soha sem tudtuk, hogy mi dühítette fel. Sokszor nem is dühítette fel senki, egyszerűen csak az volt és azon vezette le, aki körülötte volt.
A gyermekek úgy érzik, hogy minden az ő hibájuk. Sok időt töltöttem el az életemben azzal, hogy megpróbáljam kitalálni, hogyan tudnám őt távol tartani a dühtől. Mindig nagyon óvatos voltam a közelében, mert nem akartam felidegesíteni.

Néhány évvel ezelőtt Isten arra vezetett engem, hogy megbeszéljem a gyermekkoromat a családommal. Isten a háttérben munkálkodott és a helyreállítás csodája elkezdődött a szüleimmel való kapcsolatomban. Ennek eredményeképpen a szüleim megengedték, hogy szabadon megosszam gyerekkorom részleteit a szolgálatom során és segítsek az embereknek úgy, ahogy arra Isten elhívott. A szüleimmel most már csodálatos a kapcsolatunk. De még most is ellen kellett állnom annak a félelemnek, hogy másokat feldühítsek. Az elmúlt 3 évben nagy lépést tettem ezen a területen, mert megértettem, hogy nem hagyhatjuk, hogy emberek irányítsanak bennünket.

Mikor Dave-vel utazunk valamerre és ő rájön, hogy rossz irányba haladunk, néha felhajt valakinek a kocsifeljárójára, hogy megforduljon és a helyes irányba vezessen tovább. Ilyenkor én pánikba estem és azt kérdeztem: „Mit csinálsz? Miért csinálod ezt?” „Ne tedd!”
Egy nap rám nézett és megkérdezte? ”Mi bajod van? Csak megfordulok az autóval.” Ekkor kezdtem el megkérdezni Istent: „Mi az én problémám? Isten megmutatta, hogy attól féltem, hogy akárki is lakik abban a házban, dühöngve és őrjöngve jön ki majd, éppen úgy, ahogy az apám is tette, mikor valaki a mi kocsibejárónkon fordult meg.

Hadd osszam meg a kijelentésem első felét. Mikor komolyabban elkezdtem mélyre ásni ebben a dologban azt mondtam: „ Uram, mitől félünk annyira?” Az első gondolat ami jött az volt, hogy az emberektől. De mit jelent ez igazán?
Azt, hogy az elutasítástól félünk. De igazából ez még nem minden. Amitől valójában félünk az nem az ördög. Nem is az ember. Nem az, amit az emberek gondolnak, mondanak vagy tesznek. Amitől valójában félünk, az a fájdalom. Nem akarjuk, hogy az emberek megbántsanak bennünket.

Elkezdtem észrevenni, hogy ez a hajlam egy másik, nagyon alapvető területen is jelen van. Például tavaly télen, mikor kiléptem egy épületből a hidegbe, magam köré szerettem volna tekerni a kabátom és a fejemet pedig jól behúzni, hogy ne fázzak. Tudod aznap mit mondott nekem az Úr? Feltett egy egyszerű kérdést: „Ez megóv téged a fázástól?” Egy pillanatig gondolkodtam és rájöttem, hogy nem. Még mindig fáztam! Ráadásul csak újabb stressznek tettem ki magam, amikor mindent megtettem azért, hogy ne fázzak. Mit próbáltam meg valójában megelőzni? Azt , hogy ne érezzem magam kényelmetlenül. Megpróbáltam megvédeni magamat.

De tudod, hogy mire jöttem rá? Sokkal jobban próbáljuk megvédeni magunkat érzelmileg, mint fizikailag. Ha valaki kinevet engem, akkor az érzelmileg okoz fájdalmat. Ha valaki mérges rám, az érzelmileg fáj. Ha valaki azt gondolja, hogy ostoba vagyok, az érzelmileg fáj. És mi mit teszünk? Megpróbáljuk az érzelmeinket megvédeni.