Joyce Meyer - Ha félsz is, cselekedj! 6.

Még egy lépés előre

Elég sikeres vagyok abban, amire Isten elhívott, és minden dicsőség az Övé, mert mi semmik vagyunk nélküle. Nem kell mást tennünk, mint engedelmeskedni Neki és cselekedni. Ha visszatekintek, látom, hogy nem tettem mást, mint hogy sarkamat a földbe ástam, arcomat pedig olyanná tettem mint a kovakő és bármit is mondott Isten én megtettem. Ha rázkódtam is, megtettem. Ha remegtem is, megtettem. Ha izzadtam is, megtettem. Bármit mondott Isten én megtettem. És minden alkalommal, mikor előrébb léptem, megdermedtem.

Talán azt gondolod, hogy bátor vagyok, és kevés dolog van ami megijeszthet. Általánosságban ez igaz is, de néhány évvel ezelőtt egy olyan lehetőséget kaptam, mint azelőtt még soha. Elmehettem Jacksonville-be Floridába, hogy más, világhírű szónokokkal együtt szolgáljak egy találkozón.

1600 embert vártak a konferenciára és akkoriban tényleg nem nagyon ismerték a szolgálatomat. Csak azért hívtak meg beszélni, mert a fiam, aki az ottani bibliai főiskolára járt, történetesen egy házban lakott az egyik szervező hölggyel, aki a találkozó lebonyolításában részt vett. Mikor a fiam meghallotta, hogy még egy előadót keresnek, odaadta neki a félelemről szóló hanganyag felvételt. Meghallgatták, odaadták valaki másnak és meghívtak engem.

Pont ugyanekkor kaptam egy másik előadói meghívást Coloradoba, egy nagyon ismert szónokkal együtt. „Végre - gondoltam magamban - eljött az én időm!”
Mivel a két találkozó időpontja nagyon közel volt egymáshoz, Coloradoból egyenes Floridába kellett mennünk, és nem volt időnk arra, hogy a kettő között hazamenjünk és átbeszéljük a történteket. Ebben az időben körülbelül nyolc rádióadásban voltunk hallhatóak és bár utaztam és szolgáltam kisebb összejöveteleken, de ilyen nagy összejövetelen még soha.

Mikor megérkeztem Coloradoba, kiderült, hogy a nagynevű prédikátor előadása elmarad, így nekem kellett az egész összejövetelt megtartani. Emlékszem, hogy ott állok az ablaknál, nézve a gyülekezet parkolóhelyét és várom, hogy az emberek megérkezzenek. Mint kiderült, alig néhányan jöttek el. Szükségtelen mondanom, hogy nagyon nehéz volt ezen az összejövetelen szolgálnom. Amikor végeztem, még Jacksonvillbe is féltem elmenni.
Mindenféle gondolat futott át az agyamon. ”Lemegyek oda és azt sem tudják majd, hogy ki vagyok. Midenki másnak telt házas összejövetele lesz,de az én előadásaimra senki sem fog eljönni. Teljesen idiótának fogom magam érezni.” Minél inkább próbáltam ezeket a gondolatokat félretenni, annál inkább folytatódtak.

Végül megérkeztünk Jacksonvillbe, Floridába a konferenciára. Első este kiálltam és 2-3 percben elmondtam, hogy miről fogok beszélni. Rendszerint elég bátor vagyok és nincs gondom azzal, hogy emberek előtt beszéljek, de ez az este más volt. Amikor körbenéztem több száz ember volt jelent, a többi prédikátor pedig mind ott ült az első sorban. Mindannyiuk nagyon ismert volt.

Volt egy asztalunk amin a felvételeim voltak, és mikor az emberek arra jöttek megnézték azokat. Nem tudom miért, de egyedül csak a mi asztalunkon voltak hanganyagok. Dave volt az asztalnál, és miközben az emberek nézegették a hanganyagomat ezt mondogatták: „Ki ez a Joyce Meyer?” „Hallott már valaki róla?” Volt aki megkérdezte Davet „Ki ő?”
Dave egyenesen ránézett és azt válaszolta: „A feleségem”.

A hatalmas kudarcként megélt Colorado-i összejövetel után tehát ott voltam Jacksonvillben, és az ott jelenlevő asszonyokat néztem. Nem igazán volt önbizalmam, sőt, azon gondolkodtam, mit keresek én itt. Szóval féltem.
Mindezek ellenére felálltam és elmondtam , hogy miről fogok előadást tartani. Ahogy kinyitottam a számat egy hang sem jött ki rajta. Annyira féltem, hogy elment a hangom. Eléggé félned kell ahhoz, hogy még a hangod is elmenjen, és én nagyon féltem.
Ami még ennél is rosszabb volt, hogy az előadásom témája a félelem volt. Szóval nyeltem egyet, újból megpróbáltam és elmondtam nekik miről fogok beszélni.

Aznap este útban a hotelszobám felé, még mindig féltem, de nem hagytam, hogy ez megállítson. A következő reggelen felkeltem és erősen imádkozni kezdtem. Aztán kimentem az erkélyre, leültem és sírtam. Azt mondtam: „ Ó Istenem, annyira félek. Mi van ha csak néhány ember akar engem meghallgatni? Akkor az összes hangfelvételt, amit hoztunk és arra a nagy asztalra kiraktunk, haza kell vinnünk. Istenem, annyira félek.”
Dave ekkor már elment hogy összeállíthassa az asztalt a felvételeknek. Talán azt gondolod, hogy a hozzám hasonló emberek sosem félnek, de nem tudod hány hotelszobát járkáltam körbe az összejövetelek előtt, azon morfondírozva, hogy eljön-e majd valaki, és hogy amit mondok, érthető lesz-e majd.

Végül elérkezett az idő, hogy elhagyjam a hotelszobámat, és emlékszem, miközben végigmentem a folyosón egészen az előadóterem közepéig végig azon gondolkoztam, hogy „El fog-e jönni valaki?””Istenem, mi van ha senki sem jön?” Ahogy beértem a terem közepére, elkezdődött a dicséret. Közvetlenül ezután mentünk megtartani az előadásunkat.
A félelmem ellenére Isten hű maradt. A helyiség annyira tele volt, hogy mozdulni alig lehetett. Személyes hitem, hogy Isten mindezt értem tette. Azt akarta, hogy tudjam, értékeli a hitem, mert szembeszálltam a félelemmel.

Mikor végül befejeztem a prédikálást az előadóterem ajtajai kivágódtak, és az asszonyok megrohamozták az asztalt, amin a felvételeim voltak. Olyan hatalmas mennyiségű szalaggal távoztak, hogy alig bírták el. Davenek olyan gyorsan kellett mozognia, hogy gondolkodni se tudott. Csak nyújtotta ki a kezét, hogy elvegye a pénzt. A nők azt mondták: „Még sohasem hallottunk hasonlót. Adj néhányat ezekből a felvételekből. Még többet akarok belőlük!”
Azóta gyakran szolgálunk Jacksonvillben, Floridában. Több tapasztalatom van, és az önbizalmam elért arra a pontra, ahol már hasonló szituációk nem tudnak úgy hatással lenni rám mint korábban.
De az első időkben nagyon nehéz volt. Úgy tettem, mint aki tudja miért jön ide, belül azonban ezt mondtam magamban „Mit csinálok én itt Uram?”
Annak ellenére, hogy el akartam futni, nem tettem. Ott álltam és szembenéztem a félelemmel.