A keresztény identitás természetesen nem zárja ki a nemzetit, de mindenképpen átértékeli és megszenteli azt. Pál leveleinek az a visszatérő megállapítása, mely szerint Jézus Krisztus a golgotai kereszten lerombolta a nemzeteket egymástól elválasztó falakat, hogy Krisztusban ne legyen se zsidó, se görög, se román, se magyar, se amerikai, arra tanít bennünket, hogy a keresztények nem képviselhetik faji és nemzeti alapokon álló gondolkodással az evangélium szellemi és erkölcsi értékeit. Ez nem jelenti azt, hogy a természetes nemzeti értékekhez való kötődést meg kell tagadnia a hívőknek, annyit viszont feltétlenül, hogy Isten jelenlétének a társadalomban való kiépítése és szolgálata, illetőleg Jézus Krisztus kegyelmének közvetítése kizárólag az eredeti evangélium alapján történhet. Isten igaz és helyes tiszteletének, imádásának szempontjából a nemzeti identitás önmagában nem jelent értéktöbbletet. Maga Péter apostol mondta a római katona, Kornéliusz házában: „Bizonnyal látom, hogy nem személyválogató az Isten; Hanem minden nemzetben kedves ő előtte, aki őt féli és igazságot cselekszik. Azt az igét, melyet elkülde az Izrael fiainak, hirdetvén békességet a Jézus Krisztus által." (Csel 10,35-36). A Szentírás más helyen is rávilágít arra, hogy a nemzeti hovatartozás Isten előtt nem tesz kedvessé, mivel az isteni kegyelem elnyerésének szellemi, és nem testi vagy természetes feltételei vannak.
A nemzeti evangéliumok már nem Isten országának evangéliumai. A galátziabeli keresztényeket a zsidó nemzeti identitás felé akarták fordítani. Ezt Pál apostol nem engedte meg. Ha a nemzeti és faji gondolkodásmód nincs alárendelve a keresztény szellemi identitásnak, akkor a hangoztatott bibliai igazságok csak eszközül szolgálnak arra, hogy saját nemzetünknek, fajunknak olyan értéket tulajdonítsunk, amivel valójában nem rendelkezik. Ilyen esetben is más evangéliummal állunk szemben. Ezt az első században az egyházon belül a vallásos zsidó nacionalisták képviselték, mellyel szemben állt egy zsidó származású keresztény, Pál apostol.
Számos olyan hívővel találkozhatunk, akinek szolgálata nemzeti küldetéstudattal itatódott át. Némely amerikai barátunk például előszeretettel hangoztatja: Amerika azért jött létre, hogy az egész világgal megismertesse az evangéliumot. Bármennyire is méltányoljuk az amerikai kereszténység szerepvállalását a világ evangélizálásában, amikor ilyen kijelentéseket hallunk, akkor a nacionalista felhangoktól némiképp sértve is érezhetnénk magunkat. Az Újszövetség idején az evangélium hirdetésére Isten nem nemzeteket, hanem egyéneket hívott el, függetlenül attól, mely nemzethez tartoztak. A kegyelem korszakában egyetlen nemzetnek sincs olyan küldetése, mint amit az Ószövetség alatt Izrael betöltött. Ez a nemzeti jellegű küldetés egyedülálló, megismételhetetlen és időben korlátozott volt. Az Egyház korszakában Isten személyesen szól az emberekhez, és Jézus Krisztussal való személyes közösségbe hívja őket, amikor is a hívő a megváltás áldásait birtokba veheti és élete a Szent Lélek vezetése alá kerül. Az Egyház (eklézsia) a nemzetekből Isten által közvetlenül, személyesen és természetfölötti módon kihívott, víztől és Szent Lélektől újjászületett emberek összessége, akik továbbra is nemzetekhez tartoznak, de szellemi és lelki szinten új teremtésekké válnak. A Kornéliusz házában lezajlott események, és a pogány nemzetek tagjainak tömeges megtérése miatt az apostolok gyűlést tartottak Jeruzsálemben, ahol elhatározták, hogy a zsidóságon kívüli nemzetekből megtért keresztényeknek nem kell körülmetélkedniük. Bizonyos csoportok, „a farizeusok szerzetéből valók", ezt nagyon veszélyesnek tartották, mivel úgy érezték, hogy a zsidóság küldetése, és annak legalapvetőbb nemzeti, vallási értékei forognak kockán. Isten azonban megmutatta az apostoloknak, hogy az Egyház elsősorban nem nemzeti intézmény, és ezért nem is állhat nemzeti alapokon. A keresztény ember célja, hogy személyes tanúságtételén keresztül Isten jelenlétét, Jézus Krisztus kegyelmét szolgálja saját nemzetében.
Forrás: Hit Infó, 1993.december 22.
