A galátziabelieknek hirdetett más evangélium tehát Isten Igéjét keverte össze vallási és nemzeti elemekkel. Azokra az ószövetségi vallási és liturgiai formákhoz is vissza akarták téríteni őket, amelyeket az Újszövetség átértelmezett, illetőleg a Jézus Krisztus által adott kegyelem működése feleslegessé tett. Az Újszövetségben két fontos rituális forma szerepel, melynek megtartására a Szentírás felszólítja a keresztényeket: a bibliai minta szerinti vízkeresztség és az úrvacsora. Az evangéliumi hívőket szakadatlan vád éri egyes történelmi egyházak részéről, mert nem hajlandóak olyan liturgiai formáknak kegyelem-közvetítő erőt tulajdonítani (és szentségüket elfogadni), amelyek pogány vallási kultuszokból származnak, illetve szerepüket és jelentésüket nem lehet Isten Igéjével igazolni a keresztény hitéletben. A liturgiai cselekedetek a hamis vallásokban és bálvány istenek kultuszaiban töltenek be domináns szerepet. Az okkultizmushoz tartozó ún. rituális mágiának például az a célja, hogy az előírt vallásos magatartási formákon, és a rítus kegytárgyain keresztül természetfölötti erőt közvetítsen a résztvevők számára. Ez a szellemi erő természetesen nem lehet azonos a Szent Lélekkel, hanem éppen a harmadik isteni személy működésével szemben épít fel korlátokat. A Szent Lélekkel való betöltekezést nem liturgiai kegytárgyak vagy szentségek közvetítik, hanem a mennyei Atya: „Annakokáért, aki a szellemet szolgáltatja nektek, és hatalmas dolgokat művel bennetek, a törvény cselekedeteiből, vagy a hit hallásából cselekszi-é?" (Gál 3,5). Pál apostol határozott válasza a kérdésre „...a szellem ígéretét elnyerjük hit által" (Gál 3,14). Amikor a názáreti Jézus Krisztus meghalt a golgotai kereszten, a Szentek Szentjét eltakaró kárpit kettéhasadt, mert Isten dicsősége eltávozott arról a helyről, és így az ószövetségi istentisztelet elvesztette kegyelemközvetítő erejét. Ezután a templom is rövidesen elpusztult.
Ennek ellenére a keresztény vezetők újra és újra liturgiai formák kidolgozásán fáradoznak, mellyel az Isten jelenlétét kísérlik meg közvetíteni, hogy a hívők lelki élete számára materiális biztonságot és stabilitást nyújtsanak. Ez a liturgiai rendszer - azáltal, hogy az evangélium tartalmát ölti magára - Isten országának evangéliumát hamisítja meg, és más lelket (szellemet) oszt meg a természetfölötti erővel felruházott rituális kellékein keresztül. Az üdvözítő hit Isten Igéjének prédikálásából születik meg az evangéliumot hallgatók szívében. A hitetés mesterművének számít, hogy a Bibliát nem ismerő, vagy abban nem hívő vallásos emberek elhiszik, hogy a víztől és szellemtől való újjászületés, a Szent Lélekkel való betöltekezés, és Isten Igéjének való engedelmesség figyelmen kívül hagyásával, sőt nem egyszer ezek nyílt tagadásával üdvösséget nyerhetnek csupán azért, mert alávetik magukat felekezetük sajátos hagyományokkal tűzdelt liturgiájának. Ez is más evangélium, amelyről Pál apostol a Kolossebeliekhez írt levélben a következő kritikát fogalmazta meg: „...amelyek bölcsességnek látszanak ugyan a magaválasztotta istentiszteletben és alázatoskodásban és a test gyötrésében; de nincs bennük semmi becsülni való, mivel hogy a test hizlalására valók" (Kol 2,23) A test alatt természetesen nem a fizikai, hanem a romlott emberi természetet kell érteni, amit az emberek által alkotott ritualizmus - a vallásosság látszata mögött - megerősít. Ez lehetetlenné teszi Jézus Krisztus kegyelmének működését, és az új teremtés megszületését az üdvösség után szomjazó emberekben. Pál apostol megütközve teszi fel a galátziabelieknek a kérdést: „...amit Lélekben kezdtetek el, azt most testben fejeznétek be?" Az sem véletlen, hogy az apostol ebben a levélben írja le „a szellemben és testben járás" közötti különbséget, és vázolja fel a kettő közötti feloldhatatlan feszültségeket.
Pál összehasonlítja Ábrahám két fiát, Izsákot és Ismaelt. Az első a szellemben való járás ószövetségi előképe, míg Ismael azt a megváltatlan vallásos életet jelképezi, amelynek konzerválására az ördög a liturgiai rendszert találtatta ki az Isten Igéjével szemben lázadó emberekkel. Isten országa szellemi valóság a jelenlegi üdvkorszakban a földön, amelyet test és a vér nem örökölhet. A rítusokhoz külső, fizikai cselekedetek írattak elő melyek az emberi szívet kirekesztik a bibliai hit szellemi valóságából. A liturgia misztifikációja pedig még ennél is súlyosabb szellemi és lelki rombolást végez a szertartás spirituális tartalmát megragadni szándékozókban. A hívők elveszítik az Isten országával kapcsolatos jogaikat, és elszakadnak attól a szabadságtól, amelyre a názáreti Jézus Krisztus hívta el őket. Bizonytalan és rohanó világban élünk, amely gondokkal, feszültségekkel terhes. Egyre kevesebb idő jut a szellemi és a lelki élet megalapozására, ápolására és építésére. Az evangélium, az üdvösség gyorsan elkészíthető mirelit-áru lett, melynek birtokba vételéhez elég a templomba eljárni, és ott bizonyos liturgiai előírásoknak megfelelni. Ilyenkor az ember azt is gondolhatja, hogy elrendezte az ügyét Istennel, sőt az üdvözítő egyház tagjaként gondja van lelke túlvilági sorsára is. A Szentírás alapján ezt azonban nem lehet a kereszténységgel azonosítani. Az igézésnek és öncsalásnak azon formájáról lehet csupán szó, melynek célja, hogy a tényleges kereszténységet felcserélhetővé tegye az emberek előtt az Isten Igéje ellen lázadó vallásgyakorlattal.
Forrás: Hit Infó, 1993.december 22.
