Mint láttuk, a harag egy érzelmi reakció, amelynek az a célja, hogy készültségbe helyezzen minket arra, hogy megtegyük azt, amit az itt felsorolt szituációkban meg kell tennünk:
1. Egy sérelem vagy helytelen cselekedet elhárításakor, ami ellenünk, szeretteink, vagy egy olyan személy ellen irányul, akiért erkölcsi felelősséggel tartozunk. Ha nem gerjedünk haragra, amikor kegyetlenséget követnek el gyermekek, nők, kiszolgáltatott helyzetű emberek vagy akár állatok ellen, akkor erkölcsi érzékünkkel súlyos bajok vannak.
2. Amikor meg kell védenünk saját magunkat, szeretteinket vagy anyagi javainkat veszélyes helyzetekben, illetve az ismétlődő vagy állandó ártalmas cselekedetekkel szemben.
3. Amikor bocsánatkérést, megbánást, kártérítést vagy büntetést kell követelnünk az elkövetett bűn miatt, és
4. Ha értésére kell adnunk a másik embernek, mit érzünk, hogy lehetőséget adjunk neki viselkedésének kiigazítására és arra, hogy a jövőben igazságosabban vagy önzetlenebbül bánjon velünk. Vissza tudsz emlékezni olyan alkalomra, amikor végre igazán megharagudtál valakire helytelen magatartása miatt, ő pedig meglepve így válaszolt: “Igazán sajnálom, fogalmam se volt arról, hogy ezt te így éled meg”?
Nem kell túl sokat elolvasnod az Evangéliumokból ahhoz, hogy meglásd: időnként Jézus is haragra gerjedt. Nem nehéz elképzelnünk, milyen hanghordozással beszélt, amikor kiűzte a pénzváltókat a templomból: “Ne tegyétek az én Atyám házát kalmárság házává.” Felháborodása ezt az igeverset juttatta a tanítványok eszébe: “A te házadhoz való féltő szeretet emészt engem”.
Ez a történet az ellenőrzés alatt tartott erő és a megfelelő mederbe terelt erkölcsi buzgalom képe. A Biblia legelevenebb kifejezése, amit a bűn és a gonoszság elleni isteni energia leírására használ, így szól: “A Bárány haragja”.
Mikor jogos a harag?
Már utaltunk arra, hogy az érzelmek és a viselkedés párhuzamos szálon futnak, de egymástól szétválaszthatók, és különbséget is kell tennünk közöttük. A kérdés, amelyre meg kell találnunk a választ, ez: “Honnan tudhatom, hogy haragom jogos-e?”
Az érzelmi reakciók jórészt érzékelésünk eredményeként jönnek létre, vagyis ha veszélyben vagy fenyegetve érzem magam, de csak képzelődöm, akkor haragom szükségtelen és értelmetlen lesz. Hasonló módon, ha nem lenne szabad védelmeznem azt, amit meg akarok védeni, haragom akkor is jogtalan. Például ha büszkeségemet, öncsalásomat, hamis vagy értéktelen véleményemet akarnám megóvni. Ilyen esetben a véleményemet, a felfogásomat kell helyreigazítanom, helyes nézőpontból kell látnom a dolgokat.
Fontos megértenünk, hogy bár az érzelmek viselkedésünk erőteljes mozgatórugói, mégsem irányíthatnak bennünket. Viselkedésünket tudatunknak, józan eszünknek és akaratunknak kell irányítania. A harag felkészíthet engem a veszélyként érzékelt helyzettel való szembenézésre, de nem szabad, hogy elragadjon engem. A megfelelő reagálást értelmem és szellemem vezetése alapján kell megtalálnom. Az érzelmek úgy vannak felépítve, hogy el tudják fogadni az említett magasabbrendű képességeink döntéseit, miközben az általuk gerjesztett energia továbbra is képes reagálásunk erővel való feltöltésére.
Ha a megfelelő válasz, például a hosszútűrés vagy a megbocsátás mellett döntünk, azzal nem fojtjuk vissza vagy tagadjuk meg érzelmeinket. A valóság az, hogy amikor érzelmeink elfogadják akaratunk döntését, az beteljesülést, nem frusztrációt jelent érzelmi életünk számára.
Van egy másik szavunk is, amit a harag kifejezésére szoktunk használni. Ennek a szónak az eredeti jelentése rendkívül érdekes: az acél megedzésének folyamatát szoktuk ezzel leírni. (Az angol “temper” szó vérmérsékletet, indulatot jelent, ugyanakkor az acél megedzését is. Magyar megfelelője nincs. A fordító.) A haragnak az a szerepe, hogy megkeményítsen minket a válsághelyzettel való szembenézésre, mint ahogyan az acél is keménnyé válik, amikor megedzik. De amikor a harag érzelmi energiáját szabadjára engedjük, akkor azt szoktuk mondani, hogy: “Kitört belőlem az indulat”, és ilyenkor pontosan ez történik. Elveszítjük önuralmunkat, mint ahogyan a bokszerből kirobban az őrjöngő düh.
Az érzelmek és a viselkedés közötti különbségtétel segítséget jelenthet nekünk annak megértésében is, hogyan lehet a haragot a cselekvő megbékélés szolgálatába állítani. Először fel kell ismernünk haragunkat, és szembe kell vele néznünk, hogy eldönthessük, jogos-e, igazolható-e, és történt-e egyáltalán valami olyasmi, amivel foglalkoznunk kell.
Ha igen, akkor haragunkat fel kell ismernünk, el kell fogadnunk, és meg kell engednünk, hogy felélessze bennünk azt az energiát, amely hajtóerőként működve képessé tesz minket arra, hogy szembenézzünk a helyzettel. Ha sérelem esett rajtunk, vagy valaki vétkezett ellenünk, akkor ezzel le kell számolnunk, mégpedig őszintén és együttérzően. A harag és a könyörületesség nem két összeegyeztethetetlen fogalom. A problémákat a maguk valóságában tudomásul kell vennünk, mielőtt a megbocsátás kérdése akár csak szóba is jöhetne. A helyzet az, hogy az idő előtti megbocsátás, illetve a kellemetlen helyzetek rövid úton való megoldásának minden kísérlete legtöbbször csak azt eredményezi, hogy az egész ügyet eltemetjük. Ugyanez történik akkor is, amikor az emberek annyira félnek a haragtól, hogy elnyomják magukban, mielőtt megnyilvánulhatna. Mindkét esetnek az lesz a végeredménye, hogy a harag a felszín alatt neheztelést fog nemzeni. A neheztelés azt jelenti, hogy újra meg újra átélünk valamit. A harag elfojtásából születhet még rosszindulat, keserűség és depresszió is. Gondoljunk csak Blake versére, A méregfára:
“Mérgem jó barátra szállt:
Szóltam róla, vége hát.
Haragom ellenségre gyúlt:
Nem szóltam róla, el se múlt.
Nappal nőtt és éjen át,
S almát villantott az ág
Ellenségem látta: fény,
S tudta azt is, még enyém,
S átszökött a kert falán
Fátylas éjnek évadán,
Vígan látom délelőtt
Fám tövén kinyúlva őt.”
(Gergely Ágnes fordítása)
Már utaltunk arra, hogy az érzelmek és a viselkedés párhuzamos szálon futnak, de egymástól szétválaszthatók, és különbséget is kell tennünk közöttük. A kérdés, amelyre meg kell találnunk a választ, ez: “Honnan tudhatom, hogy haragom jogos-e?”
Az érzelmi reakciók jórészt érzékelésünk eredményeként jönnek létre, vagyis ha veszélyben vagy fenyegetve érzem magam, de csak képzelődöm, akkor haragom szükségtelen és értelmetlen lesz. Hasonló módon, ha nem lenne szabad védelmeznem azt, amit meg akarok védeni, haragom akkor is jogtalan. Például ha büszkeségemet, öncsalásomat, hamis vagy értéktelen véleményemet akarnám megóvni. Ilyen esetben a véleményemet, a felfogásomat kell helyreigazítanom, helyes nézőpontból kell látnom a dolgokat.
Fontos megértenünk, hogy bár az érzelmek viselkedésünk erőteljes mozgatórugói, mégsem irányíthatnak bennünket. Viselkedésünket tudatunknak, józan eszünknek és akaratunknak kell irányítania. A harag felkészíthet engem a veszélyként érzékelt helyzettel való szembenézésre, de nem szabad, hogy elragadjon engem. A megfelelő reagálást értelmem és szellemem vezetése alapján kell megtalálnom. Az érzelmek úgy vannak felépítve, hogy el tudják fogadni az említett magasabbrendű képességeink döntéseit, miközben az általuk gerjesztett energia továbbra is képes reagálásunk erővel való feltöltésére.
Ha a megfelelő válasz, például a hosszútűrés vagy a megbocsátás mellett döntünk, azzal nem fojtjuk vissza vagy tagadjuk meg érzelmeinket. A valóság az, hogy amikor érzelmeink elfogadják akaratunk döntését, az beteljesülést, nem frusztrációt jelent érzelmi életünk számára.
Van egy másik szavunk is, amit a harag kifejezésére szoktunk használni. Ennek a szónak az eredeti jelentése rendkívül érdekes: az acél megedzésének folyamatát szoktuk ezzel leírni. (Az angol “temper” szó vérmérsékletet, indulatot jelent, ugyanakkor az acél megedzését is. Magyar megfelelője nincs. A fordító.) A haragnak az a szerepe, hogy megkeményítsen minket a válsághelyzettel való szembenézésre, mint ahogyan az acél is keménnyé válik, amikor megedzik. De amikor a harag érzelmi energiáját szabadjára engedjük, akkor azt szoktuk mondani, hogy: “Kitört belőlem az indulat”, és ilyenkor pontosan ez történik. Elveszítjük önuralmunkat, mint ahogyan a bokszerből kirobban az őrjöngő düh.
Az érzelmek és a viselkedés közötti különbségtétel segítséget jelenthet nekünk annak megértésében is, hogyan lehet a haragot a cselekvő megbékélés szolgálatába állítani. Először fel kell ismernünk haragunkat, és szembe kell vele néznünk, hogy eldönthessük, jogos-e, igazolható-e, és történt-e egyáltalán valami olyasmi, amivel foglalkoznunk kell.
Ha igen, akkor haragunkat fel kell ismernünk, el kell fogadnunk, és meg kell engednünk, hogy felélessze bennünk azt az energiát, amely hajtóerőként működve képessé tesz minket arra, hogy szembenézzünk a helyzettel. Ha sérelem esett rajtunk, vagy valaki vétkezett ellenünk, akkor ezzel le kell számolnunk, mégpedig őszintén és együttérzően. A harag és a könyörületesség nem két összeegyeztethetetlen fogalom. A problémákat a maguk valóságában tudomásul kell vennünk, mielőtt a megbocsátás kérdése akár csak szóba is jöhetne. A helyzet az, hogy az idő előtti megbocsátás, illetve a kellemetlen helyzetek rövid úton való megoldásának minden kísérlete legtöbbször csak azt eredményezi, hogy az egész ügyet eltemetjük. Ugyanez történik akkor is, amikor az emberek annyira félnek a haragtól, hogy elnyomják magukban, mielőtt megnyilvánulhatna. Mindkét esetnek az lesz a végeredménye, hogy a harag a felszín alatt neheztelést fog nemzeni. A neheztelés azt jelenti, hogy újra meg újra átélünk valamit. A harag elfojtásából születhet még rosszindulat, keserűség és depresszió is. Gondoljunk csak Blake versére, A méregfára:
“Mérgem jó barátra szállt:
Szóltam róla, vége hát.
Haragom ellenségre gyúlt:
Nem szóltam róla, el se múlt.
Nappal nőtt és éjen át,
S almát villantott az ág
Ellenségem látta: fény,
S tudta azt is, még enyém,
S átszökött a kert falán
Fátylas éjnek évadán,
Vígan látom délelőtt
Fám tövén kinyúlva őt.”
(Gergely Ágnes fordítása)
