Annak az embernek, akinek küldetése van, látásra van szüksége. Ézsaiásnak és Jeremiásnak szüksége volt a maga látására. A látásuk nélkül nem tudták volna végigcsinálni a küzdelmet. Isten elhívottjának lenni nem kerül semmibe, mivel Isten az, aki elhív. Az elhívást megszülni viszont teljesen más dolog. Az ember feladná a harcot, ha nem lenne elhívása.
Misszionáriusként keményen dolgoztam Lesothoban, de gyakran eszembe jutott a vérben megmosott Afrika álma. Ez a látás egyre kitartóbb és elevenebb lett. Egy emésztő vágy kényszerített első vállalkozásaimra. Még ekkor is tétováztam. A missziós testület tagjai helytelenítették ötleteimet, akármilyen jó és szellemi emberek voltak is. Kary Barth írta: "A hit sosem azonos a jámborsággal." Ők úgy hitték, Afrika megmentését gyümölcsözően nem a tömeges evangelizációval lehet megközelíteni, hanem a hagyományos missziós munkával. Miért gondoltam azt, hogy én másképp is tudom csinálni? Ha ez Isten útja, miért nem járnak rajta mások is? A misszionáriusok elégedettek voltak a missziói hagyománnyal - ők tévedtek és nekem volt igazam?
Egyedül éreztem magam. Aztán találkoztam egy csapat evangélistával, hogy közösségben legyünk egymással, és mindegyiküknek volt egy az enyémhez hasonló története. Közös tapasztalatuk volt a hivatalos elutasítás. A Szent Szellem tüze égett bennük, körülvette őket a hatalmas lehetőségek kihívása, de kívülről kritizálták őket. E szülési fájdalmak idején sokszor gyötrődő elmével órákat kellett imádkoznom, hogy megőrizzem lelki egyensúlyomat és békességemet. Mennyi ideig tartana a vérrel megmosott Afrika létrehozása a támadó jellegű evangélizációs hadjáratok nélkül? Csak egy nemzedéknyi időnk van egy nemzedék megmentésére. Minden nemzedéknek szüksége van újjászületésre.
A rajtam levő nyomás elért egy kritikus pontot. Egy napon bezárkóztam Lesothoban egy szállodai szobába imádkozni. Eltökéltem, hogy nem engedem el Istent, amíg világos üzenetet nem kapok Tőle. Bátran pontosan az Úr elé tártam érzéseimet, és azt mondtam, hogy már belebetegedtem és belefáradtam a feszültségbe - abba, hogy kényszert érzek az evangelizálásra, de az emberek korlátoznak. Valóban Isten akarata a számomra ez az állandó sürgetés a harcra? Úgy tűnt, egyéb munkások nem hitték, hogy a tömeges evangelizáció jó eljárás.
Aznap Isten megvilágította előttem a dolgokat. Az Úr ugyanolyan őszintén felelt nekem, ahogy én beszéltem Vele. Azt mondta: "Ha eldobod azt a látást, amit adtam neked, egy másik embert fogok keresni, aki elfogadja a látást, és megteszi, amit akarok."
Azonnal megtértem tétovázásomból. Örökre döntöttem. Akkor Isten mosolyogni kezdett rám, és isteni bátorítást adott nekem. Attól a naptól fogva sosem néztem hátrafelé. Megtanultam, hogyan kezeljem a kritizálókat és a kritikákat úgy, hogy engedem, hogy Isten Maga váljon a Védőmmé. Úgy döntöttem, hadd lássák, hogy az Úr vezetett engem, abból a gyümölcsből, amit terem. Arra összpontosítottam, amit az Úr vár tőlem, és a szolgálat, meg az eredmények növekedtek - lépésről lépésre, nagyságrendről nagyságrendre, néha eléggé drámai módon.
Hitre Hangolva - Keresztény blog, online magazin
