Hogyan találhatjuk meg tehát újra egymást, és mit kell tennünk annak érdekében, hogy Isten létrehozza közöttünk a megbékélést? Ha a Kereszt ilyen ígéretes kiindulópontot kínál, hogyan kell elkezdenünk ennek kivitelezését?
Az első dolog, amit meg kell értenünk az, hogy nekünk kell kezdeményeznünk. Mindig mi vagyunk azok, akiknek az első lépést meg kell tennünk. Nem mondhatom azt, hogy: “Tőle függ a dolog. Nem én kezdtem, ő okozta ezt a viszályt.” Jézus teljesen egyértelművé teszi, hogy kinek kell kezdeményeznie a megbékélést. A Máté 5: 23-24-ben ezt mondja: “Azért, ha a te ajándékodat az oltárra viszed, és ott megemlékezel arról, hogy a te atyádfiának valami panasza van ellened, hagyd ott az oltár előtt a te ajándékodat, és menj el, elébb békélj meg a te atyádfiával, és azután eljövén, vidd fel a te ajándékodat.” A megbékélés sürgős, és minden mással szemben elsőbbséget élvez, de vegyél észre valamit! Jézus nem azt mondja, hogy nekem van valami kifogásom a testvéremmel szemben, csak annyit mond, hogy neki van valami panasza ellenem. Jánosnál ezt olvassuk: “Aki azt mondja, hogy a világosságban van, és gyűlöli az ő atyjafiát, az még mindig a sötétségben van. Aki szereti az ő atyjafiát, a világosságban marad.” Ha az én testvérem gyűlöl engem, ő a sötétségben van, és képtelen engem megtalálni, de ha én nem gyűlölöm őt, akkor én a világosságban vagyok, ezért én elmehetek a keresésére.
A másik oldalon a Máté 18: 15-17-ben Jézus azt mondja, hogy ha a testvérem vétkezik ellenem, akkor megint csak én vagyok az, akinek kezébe kell vennie a kezdeményezést: meg kell neki mutatnom a hibáját, és meg kell próbálnom meggyőzni őt. Talán megkötözi és égeti őt a bűntudat, és mivel nekem nem kell megküzdenem a bűntudattal, én szabadabb vagyok a cselekvésre, több kegyelmet kínálhatok fel neki, mint ő nekem, és több esélyem van a megbékélés létrehozására, mint neki.
Magától értetődik, hogy nagyon sok negatív érzés felhalmozódhat bennünk, amivel meg kell birkóznunk. Az olyanokkal, mint a neheztelés vagy a keserűség, egyoldalúan le kell számolnunk. Függetlenül a másik ember viselkedésétől, saját magunkban rendeznünk kell ezeket a problémákat, mivel útját állják a megbékélés folyamatának. Amikor egy kapcsolat megromlik, megsérülünk. Könnyen beléphet a keserűség, és megfertőzheti sebeinket. De ha ragaszkodunk a keserűségünkhöz, akkor ezzel kizárjuk Krisztust a helyzetből. Nem avatkozhat bele, nem gyógyíthatja meg sebeinket, mert ha ezt megtenné, akkor ezzel igazolná keserű érzéseinket. A keserűségről való lemondás önmagában nem fog bennünket meggyógyítani, ezt csak Krisztus tudja megtenni, de ha leszámolunk a keserűséggel, akkor eltávolítjuk a gyógyulás legfőbb akadályát.
A keserűségről való lemondás egy tudatos döntés eredménye. Felismerhetjük ezt a saját szavainkból: "Panaszom van ellene". Ha van valami a kezemben, azt el is tudom engedni.
Ezenkívül a nehezteléshez és a keserűséghez való ragaszkodás a másik ember hatalma alatt tart bennünket. Nem dönthetem el szabadon, mit teszek, hogyan érzek, vagy hogyan viselkedem vele szemben, mert a látványa, sőt az emléke is kiváltja belőlem a neheztelést, ez pedig meghatározza a viselkedésemet. De ha lemondok a neheztelésről, akkor szabadon eldönthetem, mit kell tennem, és mit fogok tenni.
Még egy oka van annak, amiért annyira fontos ezekkel a problémákkal leszámolni. Ez segít nekünk abban a nehéz feladatban, hogy szétválasszuk egymástól az embert és cselekedeteit. Ez nem azt jelenti, hogy egyenként végigmegyünk a sérelmek listáján, és megpróbáljuk ezeket külön-külön megbocsátani. Ezen a ponton ez lehetetlenség. Sokkal inkább azt jelenti, hogy személyiségként látjuk azt a személyt, meghatározzuk vele szemben táplált ellenérzéseinket, és úgy döntünk, hogy elengedjük a szívünkben ápolgatott bosszúvágyat, rosszindulatot vagy neheztelést.
“Láttam valamit mozogni a hegyek között, és azt hittem, egy állat.
Amikor közelebb jött, láttam, hogy egy ember.
Aztán még közelebb jött, és észrevettem, hogy a testvérem.”
Hasonló módon megtörténhet, hogy a kapcsolataimban tanúsított magatartásom miatt legalábbis alkalmanként én vagyok a vétkes fél. Talán megszegtem egy ígéretet, vagy rájövök, hogy nem tartottam meg valamit, amire megesküdtem a házastársamnak, ezért azok közé tartozom, akik megsértettek egy szövetséget. Ilyen esetekben meg kell térnünk, és kérnünk kell ezekre a bűnökre Isten bocsánatát.
Ezután újra meg kell találnunk egymást, mint személyt. Ha őszintén átrágtuk magunkat a korábbi lépcsőfokokon, akkor ezt gyakran meglepően egyszerű és könnyű megtennünk. Ha a szívünk keresi a másikat, akkor olyan könnyen rátalálunk egymásra, mint ahogyan a postagalamb hazatalál. Ezt a folyamatot a tékozló fiú hazatérésének története fejezi ki a legelevenebben és legragyogóbban.
“Mikor pedig még távol volt, meglátá őt az ő atyja, és megesék rajta a szíve, és odafutván, a nyakába esék, és megcsókolgatá őt.”
Azoknak a kedvéért, akiknek meg kell érteniük a megbékélés módszertanát, próbáljuk meg lépésről lépésre megfogalmazni. Először tudatosan félre kell tennünk problémáinkat, a megoldásról kialakított elképzeléseinket, elvárásainkat és a jövőre vonatkozó igényeinket. Más szavakkal: határozottan el kell vetnünk minden “de” és “feltéve ha” jellegű kifejezést. Pillanatnyilag nem a másik ember viselkedésével foglalkozunk, hanem vele, mint személyiséggel.
