A ma is fennálló szövetségek
A Time magazin 1992. február 24-i számának címlapján az egykori elnök, Ronald Reagan és II. János Pál pápa képe látható, alatta egy meghökkentő képaláírás: „SZENT SZÖVETSÉG: Hogyan szövetkezett Reagan és a pápa, hogy elősegítsék a lengyel szolidaritási mozgalmat, és hogy siettessék a kommunizmus hanyatlását?”. A vezércikk beszámol arról, hogy Reagan „nagyon is hitt a Washington és a Vatikán közötti kapcsolat előnyeiben és gyakorlati vonatkozásaiban. Elnökként legelső céljai közé tartozott - állítja Reagan hogy a Vatikánt államként elismerje, és szövetségesévé tegye”.
A szövetségek a történelem legelképesztőbb jelenségei. Ezek döntötték le a berlini falat, ezek vetettek véget a hidegháborúnak, és ezek segítették elő a szovjet kommunizmust is. Ezek a CIA és a Vatikán nyilvánvalóan hatékony ügynökei közötti intrika és együttműködés történetei. Reagan és II. János Pál, akik mindketten gyilkossági merénylet túlélői, „ugyanazt a látást és bölcsességet osztják a szovjet birodalommal kapcsolatosan: a jó végül is diadalmaskodik majd az isteni tervben”.
Egy ötrészes stratégiát alakítottak ki 1982 első felében, ami „a szovjet gazdaság összeomlását, a Szovjetuniónak a Varsói Szerződés tagállamaihoz fűződő viszonyának tönkretételét és a szovjet birodalom területén belüli reformok szorgalmazását célozta meg”. Alexander Haig, volt külügyminiszter elismerte, hogy a terv kidolgozása során „a Vatikán információi minden szempontból jobbak és gyorsabbak voltak, mint az amerikai hírszerzésé. A Vatikán és a Fehér Ház közötti összekötő, Pio Laghi érsek folytonosan arra hívta fel a hivatalnokok figyelmét, hogy „csak figyeljenek a Szentatyára, ugyanis neki 2000 éves tapasztalata van ezen a téren.”
A későbbiekben mind Reagan, mind Gorbacsov elismerték, hogy a pápa kulcsszerepet játszott. Egy neves újság egyik cikke három héttel a Time cikke után a következőket jelentette: „II. János Pál pápa döntő szerepet játszott abban, hogy a kommunizmus megbukott Kelet-Európában - nyilatkozta Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió egykori vezetője. Gorbacsov előremutatott arra is, hogy a pápa továbbra is fontos politikai szerepet fog betölteni abban a jelenleg zajló nagyon kényes átmenetben, aminek Európa szemtanúja lehet...; a kelet-európai események talán nem következhettek volna be a pápa fontos szerepe nélkül - beleértve politikai szerepét is. A pápa jól tudta, hogy hogyan kell a világ színpadán fellépnie - mondta Gorbacsov”.
Most az olvasóra bízzuk, hogy eldöntse, vajon mi ösztönözhette a Vatikánt arra, hogy ilyen súlyos politikai beavatkozást vigyen véghez. A tény azonban mindenképpen az, hogy a világ színpadán egy olyan szerep, ami tele van elvtelen szövetségekkel, politikai intrikákkal, evilági célokkal, tökéletesen méltatlan lenne Krisztus igazi menyasszonyához.
A Vatikán régóta belebonyolódik botrányos tevékenységekbe, és sok állammal lép önző célok érdekében szövetségre. A Kolumbusz lovagjai (Knights of Columbus) nevű magazin szerint „az Egyesült Államok és a Szentszék közötti diplomáciai kapcsolatok története mintegy 200 éves”. A cikkben szerepelt Amerika akkori vatikáni nagykövete és felesége, Thomas és Margaret Melady fényképe, amikor a pápa társaságában voltak, illetve a cikk idézte Melady szavait is:
"II. János Pál pápa nagy tekintélynek örvend mint a világ egyik vezetője...; kormányaink úgy működnek együtt a Szentszékkel, mint egyik kormány a másikkal. Nagy kiváltságot jelent számomra, hogy ott lehetek, hogy képviselhetem kormányomat a Szentszék előtt a világtörténelemnek ebben a rendkívül fontos időszakában."
Úgy látszik, Jézus Krisztus, akinek a királysága kezdetben „nem e világból való” volt, most meggondolta magát. Ő, aki kiküldte tanítványait, hogy megváltó kegyelmének evangéliumával hívjanak ki a világból embereket, és tegyék őket mennyei állampolgárokká, most úgy tűnik, elhatározta, hogy e világ nemzeteivel fog együttműködni, hogy itt a földön teremtse meg a paradicsomot. A Kolumbusz lovagjai cikke a továbbiakban örvendezve írta:
"Az Egyesült Államok és a Szentszék közötti diplomáciai kapcsolatok a XVIII. században kezdődtek, amikor a pápai állam (még az Olaszországba történt beolvadása előtt) eldöntötte, hogy a Földközi-tengeren megnyitnak néhány kikötőt az amerikai hajózás számára. 1797-ben az olasz John B. Sartorit nevezték ki amerikai konzulnak...
1847-ben James K. Polk elnök kérésére az Egyesült Államok felvette a diplomáciai kapcsolatot a pápai állammal..., és ez egészen 1867-ig tartott, amikor katolikus-ellenes elemeknek az Egyesült Államokban sikerült ezt befagyasztani.
A nem hivatalos kapcsolat 1939-ben tovább folytatódott, amikor Franklin D. Roosevelt elnök kinevezte Myron C. Taylort mint „személyes követét” a Szentszékhez...
1981-ben Reagan elnök a katolikus William A. Wilsont nevezte ki erre a posztra, aki 1984-ig tevékenykedett ebben a minőségben, majd a Vatikán és az Egyesült Államok felvette a hivatalos diplomáciai kapcsolatokat, és így Wilsont kinevezték az Amerikai Egyesült Államok első nagykövetének a Szentszékhez. "
Érdemes elgondolkodni a következő, nemrégiben megjelent katolikus brosúra szövegén, ami „Az év katolikus eseményét” hirdeti: „XIII. Leó pápa szerint az állam és az egyház helyes viszonya olyan, amilyen a test és a lélek egysége az emberben. Képzeljünk csak el egy nemzetet lélek nélkül! Amint erről az utóbbi idők eseményei tanúskodnak, Amerika ma egy ilyen nemzet. Amerikát egy katolikus fedezte fel [Kolumbusz], és lefoglalta Jézus Krisztus, a Király számára. Ha Amerikát újra fel akarjuk fedezni, és újra Jézus Krisztusnak akarjuk adni - ha ez a nemzet meg akarja találni hiányzó lelkét -, akkor a katolikusok azok, akiknek most cselekedniük kell.”
Róma nem változott. Ambíciói nagyon is evilágiak maradtak. Természetesen Jézus Krisztus nevében akarja kiépíteni „uralmát a föld királyai fölött”. Az „emberiség javát és Krisztus dicsőségét” az szolgálja - legalábbis ezt gondolja hogy „a katolikus egyház szüntelenül várja, hogy az emberiség és annak minden java” visszakerüljön hozzá. A II. vatikáni zsinat nagyon is világosan hozta ezt mindenki tudomására.