Reinhard Bonnke - Kapkodnak az Evangéliumért 3.

MIÉRT SZENVED AZ EMBERISÉG ?

Mindannyian Istenben élünk, mozgunk és vagyunk. Amikor azonban egyre távolabb kerülünk Tőle, elpusztulunk. Egyre többet veszítünk el az élet valóságából. Az egyik rendszeresen latolgatott kérdés az, hogy miért enged meg Isten annyi szenvedést a világon. Isten "megengedi a szenvedést”? Ezzel az erővel elmehetnél a közlekedésügyi miniszterhez, és megkérdezhetnéd, miért enged meg baleseteket a közutakon. A miniszter kibújna a vád alól, mert a KRESZ-re mutatna. "Valahányszor valaki megszeg egy törvényt, abból baleset és szenvedés következik" - felelné a miniszter.
Az emberek főleg egy ok miatt szenvednek - figyelmen kívül hagyják Isten könyvét, a Bibliát, és akkor minden elromlik. Teremtőnk tudja, hogyan alkotott minket, és ezért mondja: "Ne tedd!" Ezt a tiltást nem azért mondja, hogy elrontsa az örömünket, hanem azért, mert tudja, hogy a lelkünk nem tud elbánni a bűnnel, és a helytelen cselekedetek valójában tönkreteszik a lelkünket. Egy új gép használatba vétele előtt mindig bölcs dolog elolvasni a használati utasítást. Az emberek félnek attól, hogy eltörnek egy magnetofont, vagy egy mosógépet, de úgy tűnik, nem bánják, ha a bűn mérge tönkreteszi szellemüket és lelküket. Borzasztóan szükséges az evangélium hirdetése.

A KERESZT JELENTŐSÉGE

Az evangélium a tanítványságra való elhívás? Az emberek vitatkoznak ezen. Egy biztos: Jézus senkitől se kéri, hogy vegye fel a maga keresztjét, amíg az ember nem talált üdvösséget és erőt az Ő keresztjénél. Nem az üdvözít minket, hogy megtagadjuk magunkat, és hordozzuk a saját keresztünket, hanem Jézus Krisztus engesztelő halálának ereje, ahogy a latrot is, aki az Úrhoz fordult, miközben a mellette levő kereszten haldoklott. Természetesen reméljük, hogy sokan tanítványokká lesznek, és felveszik keresztjüket, de először mindenkinek Jézus keresztjéhez kell térdelnie.

Jézus keresztje egy függőleges és egy vízszintes cölöpből áll. Ezek a keresztbe tett rönkök az emberi nyomorúság és az isteni megmentés jelképei. A vízszintes rönk olyan, mint egy vonás, amit mi a "mínusz" jelzésére használunk. Ez az ember története. Mínusszal, ráfizetéssel, hiánnyal születünk. Valami hiányzik, de az embereknek fogalmuk sincs, hogy mi. Beszélnek arról, hogy az igazságot keresik, de még azt sem tudják, mit neveznek igazságnak. Olyanok, mint Poncius Pilátus, aki, amikor Jézus előtt állt, majdnem "átesett" az igazságon, amikor megkérdezte: "Mi az igazság?" Ez itt előtted az ember mínuszának a képe.
Jézus azonban eljött. Jeruzsálemen kívül, egy alacsony dombon felállítottak egy- függőleges oszlopot, ami keresztezte a mi mínuszjelünket. Jézus ott függött, azon az oszlopon, és így plusszá változtatta a mi mínuszunkat. A rómaiak azt gondolták, a kereszt csak kivégzőeszköz, pedig az Isten pluszjele volt a mínuszgondolkodású emberiség számára.

Ha még egyszer megnézzük a keresztet, akkor kiderül, hogy valójában még több, mint egy pluszjel: szorzásjel: "Én azért jöttem, hogy életük legyen és bővölködjenek." (Jn. 10:10.). Péter apostol ezt írhatta: "Kegyelem és békesség adassék néktek bőségesen "(l.Pét. 1:2.). A bővölködés az evangélium szíve.

Ezért kell hirdetnünk ezt a dicsőséges evangéliumot. Gondolj arra, mi mindent fordít vissza az Üdvözítő. Jézus Krisztus a veszteségből nyereséget, a nullából számokat, a negatívból pozitívokat, az éjszakából világosságot, a gyűlöletből szeretetet, a fogságból szabadságot, a bukásból sikert, a betegségből egészséget, a gyengeségből erőt, a gonoszságból igazságot csinál, és még többet - sokkal többet. Micsoda evangélium! Dicsőség legyen Istennek! Az egész emberi tudás által ismert dolgok közül semmi sem versenyezhet ezzel a vakító ragyogással. A földön a legnagyszerűbb foglalkozás a jó hír terjesztése és a világnak legnagyobb szüksége az evangéliumra van.

Egy brit városban, ahol prédikáltam, azt mondta nekem valaki, hogy bizonyos vállalkozók építettek egy mecsetet, és a szokás szerint 6 hónap múlva visszatértek, hogy kijavítsanak bármilyen hibát, ami közben kijött. Az egyik ajtó megereszkedett, ezért elküldtek egy szakembert a hiba kijavítására. A muzulmán vezető azonban nem kérte a javítást, és elmagyarázta, hogy ha az ajtó ilyen, akkor ez Allah akarata, és így kell maradnia.
Jézus semmit nem hagy elromlott állapotban. Ha valamin változtatni kell, Ő meg tudja változtatni, és meg is teszi. Az evangélium célja egy egész elromlott világ megváltoztatása. Halleluja!

Derek Prince - Szellemi fegyverek: a vér, az Ige és a bizonyságtételünk 1.

Előző tanulmányunkban láttuk, hogy az Úr Jézus Krisztus a tanítványainak a földön két különleges felelősséget adott: először is, a Sátán céljainak a megsemmisítését, amíg Isten céljai nem valósulnak meg. Másodszor, a Sátán királyságának legyőzését a magasságban.
Látni fogjuk ebben a tanulmányban, hogy Isten adott szellemi fegyvereket, amelyek szükségesek ehhez a szellemi harchoz. Ezek alkalmasak arra, hogy teljes győzelmet hozzanak, ha jól használjuk őket.

2 Korinthus 10:3-5: Mert noha testben élünk, de nem test szerint vitézkedünk. Mert a mi vitézkedésünk fegyverei nem testiek, hanem erősek az Istennek, erősségek lerontására.
Lerontván okoskodásokat, és minden magaslatot, amely Isten ismerete ellen emeltetett, és foglyul ejtvén minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék Krisztusnak.

A Sátán királysága a magasságban van, de számunkra biztosítva vannak a fegyverek, amelyekkel ezt le tudjuk dönteni.

A Jelenések 12:11-ben a nagy konfliktusról van szó, amely az égben fog lezajlani, vagy magasságban. Az ördög és angyalai levettetnek az égből és a végső hatalom, amely lehozza őket onnan, a szellemi fegyverek ereje lesz, melyet a hívők használnak a földön.

Jelenések 12:11: És ők legyőzték azt a Bárány véréért, és az ő bizonyságtételüknek beszédéért, és az ő életüket nem kímélték mind halálig.

Ebben a versben találjuk az első bemutatását annak, amit úgy neveznék, hogy szellemi fegyverek. Ezek a fegyverek: a Bárány vére és az ő bizonyságtételük beszéde. A Bárány Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit, az Úr Jézus Krisztus. Jézus Krisztus vére az első fegyver, azután pedig ott van az Ige és a hívő személyes bizonyságtétele. A hívőknek meg kell megvallaniuk azt, amit az Ige mond a vér működéséről.
Sok embert hallottam, főleg pünkösdieket, hogy a "vér vételéről” beszéltek, a "vér alattiságról." Sok esetben ez csak egy vallásos frázis, de nincs meg a gyakorlati alkalmazása. Sok ember beszél a Sátán legyőzéséről Jézus vére és a bizonyságtétel beszéde által. Nagyon szép vallásos beszéd ez, de mit jelent? Meg kell személyesen vallanunk, amit az Ige mond a vérről. Ami működésbe hozza a vért, az a megvallás. Ha nem valljuk meg a rá vonatkozó Igéket, nem lép működésbe. Ami az egész folyamatot elindítja, ami a Sátán vereségéhez vezet az, a mi személyes megvallásunk. Különleges ellenállásba ütközünk, amikor elkezdjük a megvallást, mert ezen a ponton igazán kárt teszünk az ördögben. Azt hihetsz, amit akarsz, az ördög nem sokat törődik veled addig, amíg el nem kezded megvallani. De amikor elkezded megvallani, akkor mindent meg fog tenni, hogy megijesszen és elbátortalanítson, mert ha megvallod, akkor a fegyverek hathatóssá válnak.

Szeretném ezt illusztrálni egy kép segítségével az Ószövetségből. Ez a legnagyobb kép Krisztus véréről és annak hatalmáról: a húsvéti bárány áldozata Izraelben. Izrael egész kiszabadulása Egyiptomból a bárány vére körül forgott, melyet megöltek és vérével elfedezték az otthonukat. A 2 Mózes 12-ből néhány verset elolvasunk, hogy ezt megvilágítsuk. A bárányról van szó, amelyet ki kellett választani az izraelitáknak házanépük számára: "legyen nálatok őrizet alatt", mert kifogástalannak kellett lennie.

2 Mózes 12:6-7: És legyen nálatok őrizet alatt a hónap tizenegyedik napjáig, és ölje meg Izrael községének egész gyülekezete estennen. És vegyetek a vérből, és azokban a házakban, ahol azt megeszik, hintsetek a két ajtó félre és a szemöldök fára.

A 12-13-as versekben az Úr elmondja, hogy miért szükséges ez:
Mert általmegyek Egyiptom földén ezen éjszaka és megölök minden elsőszülöttet Egyiptom földén, az embertől kezdve a baromig és Egyiptom minden istene felett ítéletet tartok, én az Úr. És a vér jelül lesz néktek a házatokban, amelyekben ti lesztek, s meglátom a vért és elmegyek mellettetek és nem lesz rajtatok a csapás veszedelmetekre, mikor megverem Egyiptom földét.

Azután egy kicsit tovább a 21-23. versekben részletezi, hogy hogyan kell használni ezt a vért. Ha megöltünk egy bárányt, akkor a vére a földre hull és nem lehet már semmire sem használni. Tehát az Ige világossá teszi, hogy amikor megölik a bárányt, akkor fel kell fogni a vérét egy edénybe és ebben tartani a vért, hogy tudják még használni.

Tom Marshall - Problémák megoldása a kapcsolatokon belül 5.

Mikor van szükség a haragra?

Mint láttuk, a harag egy érzelmi reakció, amelynek az a célja, hogy ké­s­zült­ségbe helyezzen minket arra, hogy megtegyük azt, amit az itt fel­so­rolt szituációkban meg kell tennünk:

1. Egy sérelem vagy helytelen cselekedet elhárításakor, ami ellenünk, sze­­retteink, vagy egy olyan személy ellen irányul, akiért erkölcsi fe­le­lősséggel tartozunk. Ha nem gerjedünk haragra, amikor ke­gyet­len­­séget követnek el gyermekek, nők, kiszolgáltatott helyzetű em­be­­rek vagy akár állatok ellen, akkor erkölcsi érzékünkkel súlyos ba­jok vannak.

2. Amikor meg kell védenünk saját magunkat, szeretteinket vagy anya­­gi javainkat veszélyes helyzetekben, illetve az ismétlődő vagy ál­­landó ártalmas cselekedetekkel szemben.

3. Amikor bocsánatkérést, megbánást, kártérítést vagy büntetést kell kö­­ve­telnünk az elkövetett bűn miatt, és

4. Ha értésére kell adnunk a másik embernek, mit érzünk, hogy le­he­tő­­séget adjunk neki viselkedésének kiigazítására és arra, hogy a jö­vő­­ben igazságosabban vagy önzetlenebbül bánjon velünk. Vissza tudsz emlékezni olyan alkalomra, amikor végre igazán meg­ha­ra­gud­tál valakire helytelen magatartása miatt, ő pedig meglepve így vá­laszolt: “Igazán sajnálom, fogalmam se volt arról, hogy ezt te így éled meg”?

Nem kell túl sokat elolvasnod az Evangéliumokból ahhoz, hogy meg­­lásd: időnként Jézus is haragra gerjedt. Nem nehéz elképzelnünk, mi­­lyen hanghordozással beszélt, amikor kiűzte a pénzváltókat a temp­lom­­ból: “Ne tegyétek az én Atyám házát kalmárság házává.” Fel­há­bo­ro­­dása ezt az igeverset juttatta a tanítványok eszébe: “A te há­zad­hoz va­ló féltő szeretet emészt engem”.

Ez a történet az ellenőrzés alatt tartott erő és a megfelelő mederbe te­­relt erkölcsi buzgalom képe. A Biblia legelevenebb kifejezése, amit a bűn és a gonoszság elleni isteni energia leírására használ, így szól: “A Bárány haragja”.

Mikor jogos a harag?

Már utaltunk arra, hogy az érzelmek és a viselkedés párhuzamos szá­lon futnak, de egymástól szétválaszthatók, és különbséget is kell ten­nünk közöttük. A kérdés, amelyre meg kell találnunk a választ, ez: “Hon­­nan tudhatom, hogy haragom jogos-e?”

Az érzelmi reakciók jórészt érzékelésünk eredményeként jönnek lét­­re, vagyis ha veszélyben vagy fenyegetve érzem magam, de csak kép­­ze­lődöm, akkor haragom szükségtelen és ér­tel­met­len lesz. Ha­son­ló mó­don, ha nem lenne szabad védelmeznem azt, amit meg akarok vé­­de­ni, haragom akkor is jogtalan. Például ha büszkeségemet, ön­csa­lá­so­mat, hamis vagy ér­ték­te­len véleményemet akarnám megóvni. Ilyen eset­­ben a véleményemet, a felfogásomat kell hely­re­i­gazítanom, helyes né­­ző­pontból kell látnom a dolgokat.

Fontos megértenünk, hogy bár az érzelmek viselkedésünk erőteljes moz­­gatórugói, mégsem irányíthatnak bennünket. Viselkedésünket tu­da­­tunknak, józan eszünknek és akaratunknak kell irányítania. A ha­rag fel­készíthet engem a veszélyként érzékelt helyzettel való szem­be­né­zés­re, de nem szabad, hogy elragadjon engem. A megfelelő re­a­gá­lást ér­tel­mem és szellemem vezetése alapján kell megtalálnom. Az ér­zel­mek úgy vannak felépítve, hogy el tudják fogadni az említett ma­ga­sabb­ren­dű képességeink döntéseit, miközben az általuk gerjesztett ener­gia to­vább­ra is képes reagálásunk erővel való feltöltésére.

Ha a megfelelő válasz, például a hosszútűrés vagy a megbocsátás mel­­lett döntünk, azzal nem fojtjuk vissza vagy tagadjuk meg ér­zel­me­in­­ket. A valóság az, hogy amikor érzelmeink elfogadják akaratunk dön­­tését, az beteljesülést, nem frusztrációt jelent érzelmi életünk szá­mára.

Van egy másik szavunk is, amit a harag kifejezésére szoktunk hasz­nál­ni. Ennek a szónak az eredeti jelentése rendkívül érdekes: az acél meg­edzésének folyamatát szoktuk ezzel leírni. (Az angol “tem­per” szó vér­mérsékletet, indulatot jelent, ugyanakkor az acél meg­ed­zé­sét is. Ma­gyar megfelelője nincs. A fordító.) A haragnak az a sze­re­pe, hogy meg­keményítsen minket a válsághelyzettel való szem­be­né­zés­re, mint aho­gyan az acél is keménnyé válik, amikor megedzik. De ami­kor a ha­rag érzelmi energiáját szabadjára engedjük, akkor azt szok­tuk mon­da­ni, hogy: “Kitört belőlem az indulat”, és ilyenkor pon­to­san ez történik. El­ve­szítjük önuralmunkat, mint ahogyan a bokszerből ki­robban az őr­jön­gő düh.

Az érzelmek és a viselkedés közötti különbségtétel segítséget je­lent­­het nekünk annak megértésében is, hogyan lehet a haragot a cse­lek­vő megbékélés szolgálatába állítani. Először fel kell ismernünk ha­ra­gun­­kat, és szembe kell vele néznünk, hogy eldönthessük, jogos-e, iga­zol­­ható-e, és történt-e egyáltalán valami olyasmi, amivel fog­lal­koz­nunk kell.

Ha igen, akkor haragunkat fel kell ismernünk, el kell fogadnunk, és meg kell engednünk, hogy felélessze bennünk azt az energiát, amely haj­tóerőként működve képessé tesz minket arra, hogy szem­be­néz­zünk a helyzettel. Ha sérelem esett rajtunk, vagy valaki vétkezett el­le­nünk, ak­kor ezzel le kell számolnunk, mégpedig őszintén és együtt­érzően. A ha­rag és a könyörületesség nem két össze­egyez­tet­he­tet­len fogalom. A prob­lémákat a maguk valóságában tudomásul kell ven­nünk, mielőtt a meg­bocsátás kérdése akár csak szóba is jöhetne. A hely­zet az, hogy az idő előtti megbocsátás, illetve a kellemetlen hely­ze­tek rövid úton való meg­oldásának minden kísérlete legtöbbször csak azt eredményezi, hogy az egész ügyet eltemetjük. Ugyanez tör­té­nik akkor is, amikor az em­berek annyira félnek a haragtól, hogy el­nyom­ják magukban, mielőtt meg­nyilvánulhatna. Mindkét esetnek az lesz a végeredménye, hogy a ha­rag a felszín alatt neheztelést fog nem­ze­ni. A neheztelés azt jelenti, hogy újra meg újra átélünk valamit. A ha­rag elfojtásából születhet még rosszindulat, keserűség és depresszió is. Gondoljunk csak Blake ver­sé­re, A méregfára:

“Mérgem jó barátra szállt:
Szóltam róla, vége hát.
Haragom ellenségre gyúlt:
Nem szóltam róla, el se múlt.
Nappal nőtt és éjen át,
S almát villantott az ág
Ellenségem látta: fény,
S tudta azt is, még enyém,
S átszökött a kert falán
Fátylas éjnek évadán,
Vígan látom délelőtt
Fám tövén kinyúlva őt.”
(Gergely Ágnes fordítása)

Dave Hunt - A szentek vére 2.

Róma számára nincs feloldozás

Római katolikus apologéták félrevezető módon próbálják felmenteni saját egyházukat az alól a felelősség alól, hogy eretnekeket égetett el. Azt állítják, hogy az inkvizíció állami és nem egyházi intézmény volt. Pedig épp ellenkezőleg: „Az eretnekellenes törvények bénító ereje nem világi fejedelmek tekintélyében rejlett, hanem abban, hogy a pápák mint Krisztus földi helytartói maguknak követelték azt a hatalmat, hogy minden keresztény fölött élet és halál urai legyenek - ahogyan ezt III. Ince pápa világosan megmondta”.

A büntetést valóban világi hatóságok hajtották végre, de csak mint az egyház világi karhatalma. III. Ince ezt írta Auch érseknek: „A legszigorúbb utasítást adjuk önnek arra vonatkozóan, hogy bármilyen eszközzel számolja fel az eretnekség minden fajtáját...; akár arra is utasíthatja a hivatalban lévőket, hogy karddal szerezzenek érvényt igazuknak”. A pápa „nyilvánosan feloldozta a francia királyt és a nemeseket, akik segítettek neki leverni az eretnekmozgalmat. Hasonló segítségért cserébe Fülöpnek a pápa azoknak az embereknek a földbirtokait ajánlotta fel, akik esetleg nem csatlakoznának az albigensek leverésére indított hadjáratához”.

Comte Le Maistre 1815-ben írott levelében, melyben a spanyol inkvizíciót védelmezi, azt írja, hogy ez „a pápai bulla alapján” fennálló intézmény, és hogy a nagy inkvizítor „mindig vagy egy érsek, vagy egy püspök”. Ha a világi hatóság esetleg megtagadta az ítélet végrehajtását, őket magukat állították bíróság elé, és ők maguk lettek a lángok martalékaivá.
A pápák voltak az inkvizíció intézményének feltalálói, és ők gondoskodtak arról is, hogy állandóan működésben legyen. „1233-ban IX. Gergely átadta ezt a hivatalt [inkvizíció] a dominikánusoknak, de továbbra is a pápa nevében és az ő tekintélyével működött”. Ahogy erről már szóltunk, „a XIII. századtól kezdve az egymást követő nyolcvan pápa között egy sem akadt, aki az inkvizíció teológiáját és szervezetét elítélte volna. Ellenkezőleg: egyik a másik után tette hozzá saját szörnyűségeit ehhez a halálos gépezethez”. Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy nem protestánsoktól, de még csak nem is ex-katolikusoktól választottam az idézeteket, hanem katolikus történészektől, így ír egy XIX. századi neves egyháztörténet-professzor:

"Gratianus befolyásán keresztül..., valamint a pápák és legátusaik 1183 óta tartó fáradhatatlan tevékenysége folytán az egyházban az uralkodó nézet az volt, hogy halállal kell büntetni azt, aki az egyház tanításaitól a legkisebb mértékben is eltér, illetve szemben áll az egyház által kiadott fontosabb rendeletekkel. Az egyik legkegyetlenebb halálnemnek kellett lennie: máglyahalál...
II. Ince kijelentette, hogy ha valaki nem tesz esküt, vagy azon a véleményen van, hogy az eskü törvénytelen, az szintén halálbüntetést von maga után, és azt az utasítást adta, hogy bárki, akinek az életvitele eltér a tömegek életformájától, eretneknek tekintendő.
Ezeket az új elveket a pápák kezdeményezték, és a kivitelezésük is nekik tulajdonítható... A pápák voltak azok, akik rákényszerítették a püspököket és a papokat arra, hogy megkínozzák a máshitűeket, javaikat elkobozzák, bebörtönözzék vagy megöljék őket, és ők kötelezték arra a világi hatóságokat, hogy ezt a büntetést végrehajtsák. Ha ezt elmulasztották volna megtenni, a kiátkozással kellett volna szembenézniük.

1200-tól kezdve egészen 1500-ig pápai rendeletek sorozatát adták ki, amik mind az inkvizícióra vonatkoztak, és egyre szigorúbbak és egyre kegyetlenebbek lettek. Ez a törvényhozásnak egy rendkívül merev és következetes rendszere; minden pápa jóváhagyja elődje rendeletét, és hozzátesz valami újat az eddigi módszerekhez. Egyetlen célt szolgál mindez: mindenfajta hitbeli különbözőség teljes felszámolását...
Kizárólag a pápák abszolút hatalma és erkölcsi kérdések területén való „tévedhetetlensége” miatt fogadta el a keresztény világ az inkvizíciót, ami teljes mértékben a keresztény igazság és felebaráti szeretet tagadása, és egy olyan intézmény, amit az ősi egyház egyetemesen elutasított volna."

Nemcsak hogy nem kezdeményezték, de sokszor a világi hatóságok megpróbáltak ellenállni az inkvizíciónak, de sajnos kevés sikerrel. Kényszerítették őket arra, hogy végrehajtsák az ítéletet, ezért néha „megfojtották az elítéltet, mielőtt meggyújtották volna a máglyát”.

Az ehhez hasonló „könyörületes cselekedetek” azonban csak ritkán fordultak elő. Az egyházon belül is lehetett hallani néhány részvéttel teli sóhajt: „Szent Bernát rámutatott, hogy Jézus Krisztus nyíltan elítélte azt, amit a pápák megkövetelnek, és felhívta a figyelmet arra, hogy ezáltal megsokszorozódik a képmutatók száma, és csak nő az emberiség gyűlölete egy vérszomjas és üldöző egyház, illetve klérus iránt”. A klérus többsége azonban a pápákkal értett egyet.

Illés Kornél - A böjtről

Reinhard Bonnke - Kapkodnak az Evangéliumért 2.

AZ EVANGÉLIUM AZ EGYETLEN ELÉRHETŐ "ÚJ FORRÁS"

Ézsaiás azt írta, hogy "minden fej beteg, és minden szív erőtelen" (Ézs. 1:5.). Néha a testünk magától meggyógyul, de nagyon gyakran gyógyszerre is szükség van. Ezek a gyógyszerek erősítik a test természetes gyógyító erőit. A betegség legyőzheti a test védelmi rendszerét, és akkor szükség van külső segítségre. Amikor azonban az üdvösségről van szó, az embernek az evangélium természetfölötti erején kívül semmi nem áll a rendelkezésére. A mi feladatunk az, hogy ezt a gyógyszert az asztalra tegyük. Az evangélium csodálatos hatalma ellen nincs érv akkor sem, ha némelyek nem akarják elfogadni. Soha, senki nem kényszeríthet rá senkire, sehogyan sem egy gyógykezelést, még fenyegetéssel sem, ha a beteg úgy dönt, hogy nem igényli. Az illető ekkor egyszerűen meghal.

Izrael története bizonyítja, hogy amikor a zsidók hűek voltak központi hitükhöz, jó dolguk volt. Amikor másfelé fordult a szívük, új vallások felé, a pogányok és szuperhatalmak felé, magától jött a katasztrófa. Izrael népének mindig a szellemi élete volt a döntő tényező.
Végzetes dolog az Istenbe vetett hitet másodlagos vagy ellentmondásos melléktémaként kezelni. Azok vagyunk, amit hiszünk. Minden tevékenységet a hit irányít. Ha ezt nem ismerjük föl, akkor semmit nem tudunk az emberi természetről. Isten az egyetlen téma, amely végülis számít. Az evangélium sürgősségét lehetetlen eltúlozni.

TŰZKÁRBIZTOSÍTÁS

Most a legnagyobb szükségről szeretnék beszélni. Nem prédikálhatjuk az evangéliumot úgy, mint pusztán szociális jótéteményt. Az evangéliumnak Istenhez van köze, Istennek pedig az örökkévalósághoz. Ha itt és most akarjuk az előnyeit figyelembe venni - azok nyilvánvalóak. Először is, Isten nélkül semminek nincs értelme. Az élet Nélküle értelmetlen, ahogy sok ateista is állítja ma. Csak a hitetlenek ilyen kiábrándultak.  Legtöbben azonban rájövünk, hogy Isten az örökkévalósággal szembesít minket. A sorsunk összekötődik az evangéliummal. Minden kérdések közül a legnagyobb ez: "Megmentett vagy, vagy elveszett?"

Az evangélium kinyilatkoztatása ez: "Jézus megment". Megment a haragtól, az ítélettől, a pokoltól, a kötelékektől, az ördögtől és a sötétségtől. Megment attól, hogy bűneinkben haljunk meg. Tudom, hogy némelyek az evangéliumot "tűzkárbiztosítás"-nak csúfolják. Nos, végülis mi a rossz a tűzkárbiztosításban? Bolond az a háztulajdonos, aki nem köt biztosítást. Mi azonban tudjuk, hogy a megváltás sokkal több ennél. Ilyen biztosítást pedig ki más ajánl fel, mint Jézus?

Derek Prince - Hogyan semmisíti meg Krisztus a sátán munkáját? 18.

Kolossé 1,13: Aki megszabadított minket a sötétség hatalmából, és általvitt az Ő szerelmes Fiának országába.

A sötétség hatalma alatt voltunk, de Krisztusban már nem vagyunk a sötétség hatalma alatt. "Általvitt" ugyanaz a szó, mint az "elragadtatott". Teljesen: szellemben, lélekben és testben. Két ember ragadtatott el az Ószövetségben: Énok és Illés. Mind a ketten teljesen elmentek. Illés a palástját hagyta itt, de a teste elment. Tehát mi általmentünk a sötétség hatalmából Isten országába szellemben, lélekben és testben. Nem vagyunk a Sátán hatalma alatt, Isten királyságában vagyunk Krisztusban. A Sátánnak semmi joga, követelése nincs fölöttünk. Pál imádkozott a keresztényekért, hogy megőriztessenek szellemben, lélekben és testben feddhetetlenségben az Úr Jézus Krisztus napjának eljöveteléig.

Ez az elragadtatás nem rész szerinti, nem átmeneti, egy részünk sem marad ott a Sátán hatalma alatt, hanem teljesen átvitettünk egyik országból a másikba. A 2 Korinthus 10,4-5-ben érünk a nehézséghez:

"Mert a mi vitézkedésünk fegyverei nem testiek, hanem erősek az Istennek az erősségek lerontására, lerontván okoskodásokat és minden magaslatot, amely Isten ismerete ellen emeltetett, és foglyul ejtvén minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak."

Ebben a szellemi harcban, amelyre el vagyunk híva Krisztusban, megvannak a fegyvereink, hogy lerontsuk a Sátán erősségeit és lerontsunk minden magaslatot, amely felmagasztaltatott Isten ismerete ellen. Gondolkozzatok ezen, hogy "minden" szerepel itt: ebben benne van a Sátán teljes birodalma. A fegyverek a mieink, hogy lerontsuk ezt a királyságot. Máté 16,18-ban Jézus azt mondja:

"...és ezen a kősziklán építem föl az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek diadalmat rajta."

Ez nem azt jelenti, hogy az Egyház benn lesz egy városban, és az ördög nem lesz képes rátörni a kaput, hanem azt jelenti, hogy az Egyház támadni fogja a pokol kapuit és a pokol kapui nem lesznek képesek ellenállni neki. Ez a helyes jelentés, mert Jézusnál vannak a pokolnak és a halálnak a kulcsai. Róma 16,20-ban Pál azt mondja: "A békességnek Istene megrontja a Sátánt a ti lábaitok alatt hamar."
Nagyon hamar! Tehát a Sátán a hívők lábai alatt össze lesz törve. A Jelenések 12,11 az utolsó nagy konfliktust írja le, amikor az angyalok viaskodnak a Sátánnal és az ő angyalaival és levettetik a mennyből és nincs tovább helye a magasságban. A Jelenések 12,11-ben azt mondja, hogy a hívők a földön:

"Legyőzték azt a Bárány véréért, és az ő bizonyságtételüknek beszédéért, és az ő életüket nem kímélték mindhalálig."

Más szavakkal a hívők a földön azok, akiknek győzelmet kell aratniuk Sátán fölött és ez hozza azt, hogy levettetik a magasságból az ő rivális lázadó királyságából. Ez Istennek a célja. Mi vagyunk azok, akiknek eszközöknek kell lenni, hogy ledöntsük, megsemmisítsük a Sátán országát. Én azt hiszem, hogy ez egy olyan dolog, amit a Sátán távol akar tartani tőlünk, hogy ne tudjuk ezt a tényt, mert amíg nem tudjuk, addig nem tesszük meg, de amikor megtudjuk, akkor majd megtesszük.

Hogyan lehet legyőzni a Sátánt?

Jelenések 2,11: "a Bárány véréért". Ez a megváltásban való hit, hogy Jézus mit tett érted. Ki kell mondani az igazságot. A hazugság ellen így lehet győzni. Ez egy gyógyszer. Ne hagyd magadon, ha azon a helyen nem is lehet visszaszólva kimondani az igazságot, máshol tedd meg vagy írd le.
Így a meggyőzés ereje egyre erőteljesebb lesz. Ha végignézed, hogyan kritizálnak, gyaláznak és azt hiszed, hogy vége van, tévedsz; nincs vége ezzel. Tudatosan kell semlegesíteni a negatív erőket. Még népmesékben is megtalálhatod ezt az igazságot! Egy nagy sérelmet, sértést az ember nem tud elhordozni, ha nem kiabálja ki, különben a keserűség megfojtja. De az Úrnak kell mondani az igazat.

Leggyakoribb vád, hogy benned nincsen szeretet. Ezt senki sem hiszi el, csak a keresztények. Menj az Úrhoz, mond el az igazat, és Ő majd bekötöz. Soha ne felejtsd el: a beszédben teremtő erő van.

Tom Marshall - Problémák megoldása a kapcsolatokon belül 4.

Véletlenségből okozott sérelmek

Következik a véletlenségből okozott sérelmek területe. Ez egyrészről a leg­könnyebb, ugyanakkor a legnehezebb probléma. A szándékosság min­­den erkölcsi vétség központi kérdése. Állok a buszon, a sofőr be­le­tapos a fékbe, és mindenki elveszíti az egyensúlyát. Ha valaki rálép a lá­bamra, azzal fájdalmat okoz ugyan nekem, mégsincs jogom arra, hogy felbőszüljek, mivel véletlenségből történt, az illető nem akart ne­kem rosszat. A másik oldalon viszont, ha heves szóváltásba ke­ve­re­dem va­lakivel, és ő be akar nekem egyet húzni, akkor is jogosan ha­rag­szom rá, ha elvéti, mert bár nem okozott nekem tényleges sérelmet, ez szán­dé­kában állt.

Persze hazudhatunk is szándékainkat illetően. “Elnézést, nem akar­ta­lak megbántani” mondhatjuk akkor is, amikor végig ez volt a cé­lunk. De vannak alkalmak, amikor szavainkkal vagy cse­le­ke­de­tünk­kel meg­bántunk valakit, pedig szikrányi rosszakarat sem volt ben­nünk. Ez­zel kapcsolatban van egy problémám. Nekem úgy tűnik, hogy ha el­vár­ják a vétkes féltől, hogy kérjen bocsánatot, vagy a sértett szív­ből meg is bocsátja a nem szándékosan okozott, vagy előre nem lát­ható kö­vet­kezményeket, ezzel azt kockáztatják, hogy az egész ügyet össze­za­var­ják. A vétkes félben kialakulhat a méltánytalanság na­gyon va­ló­sá­gos érzése, mivel a megbocsátás azt feltételezi, hogy ő bűnt követett el, holott neki semmi rossz nem állt szándékában.

Az érem másik oldala viszont az, hogy a következmények mellett nem lehet szó nélkül elmenni csak azért, mert minden akaratlanul tör­tént. Nem intézhetjük el a dolgot azzal, hogy “pech”. Az elő­vi­gyá­zat­lan­­ság, a gondatlanság igenis hibáztatható. Amennyire csak rajtunk mú­­lik, gyorsan, nagylelkűen és igazságosan helyre kell hoznunk a dol­got. Akkor is felelős vagyok viselkedésem következményeiért, ha eze­ket nem láthattam előre, és nem is álltak szándékomban.

És végül: elkövethetünk nagyon súlyos dolgokat, amelyekkel szem­be kell néznünk és amelyeket rendeznünk kell, mielőtt to­vább­men­nénk. Ezeket nem szabad figyelmen kívül hagynunk, vagy el­ha­lasz­ta­nunk. Ha nem oldjuk meg az okozott problémákat, ezzel súlyos fe­szült­­ségeket idézhetünk elő az adott kapcsolatban. Továbbá ha fo­lya­ma­to­san elkövetjük azt a hibát, akkor elvetjük a kapcsolat össze­om­lá­sá­nak magvait. De hogyan kell ezeket a bajokat megoldanunk?

A helyreállító harag

Hitem szerint a harag természetének és jogos helyének témakörében sok a félreértés és a tudatlanság. Conrad Baars, keresztény pszi­cho­ló­gus írásaiban foglalkozik a társadalmat átható keresztények között oly­annyira általános érdektelenséggel az olyan gonoszságokkal szem­­­ben, mint az abortusz, a pornográfia, a nyomor vagy a diszkri­mi­ná­­ció. Felveti azt a gondolatot, hogy ennek egyik oka esetleg az egy­ház­­nak a haragról szóló tanításában rejlik, amely szerint a harag teljes mér­­tékben rossz. A keresztények nem szerethetik a fent említett dol­go­kat, ugyanakkor azt tanították nekünk, hogy haragudni bűn. Ennek kö­vet­kezménye vagy fásult vereségtudat, vagy pedig lagymatag til­ta­ko­zás. W. B. Yeates A második eljövetel című költeményében tö­ké­le­te­sen megragadta ezt a hangulatot:

“Széthull minden, már nem tart a közép
A Földet anarchia dúlja szét,
Vérszín áradat dúl, s amerre jár,
Az ártatlanság áldozata megfúl
Hitehagyott a jó s a rosszakat
A meggyőződés szenvedélye fűti.”
(Ferencz Győző fordítása)

Szomorú, de a gonoszság oldalán gyakran több szenvedély és in­ten­zí­vebb érzelmek nyilvánulnak meg, mint az igaz oldalon.

Mi a harag?

Az egyik probléma az, hogy nyelvünk nem tesz különbséget az ér­zel­mi ha­rag és a vi­sel­ke­dés­ben megnyilvánuló harag között, pedig ez a kü­lönb­ségtétel rendkívül fontos.

A harag Istentől kapott érzelmeink közé tartozik, vészhelyzetben meg­­nyilvánuló érzelmeink egyike, feladata pedig az, hogy fel­sza­ba­dít­sa belső energiánkat, és ezáltal képessé tegyen ben­nün­ket a vál­ság­hely­zet­tel vagy veszéllyel való szembenézésre. Néhány szó, amelyre a ha­rag­ról asszociálunk, kifejezi az energiának ezt az aspektusát. Gon­dol­junk például az olyan szavak jelentésére, mint felháborodás, hév, tom­bolás vagy düh!

A harag azonban, mint érzelem, erkölcsi szempontból semleges. Bű­­nös és jogos viselkedésre is vezethet. “Ám haragudjatok, de ne vét­kez­zetek: a nap le ne menjen a ti haragotokon, se pedig az ör­dög­nek ne adjatok helyet.” 4 Az érzelmek és a viselkedés közötti kü­lönb­ség vi­lá­gosan megmutatkozik Kain és Ábel történetében. Az I. Mózes 4: 5-7-ben ezt olvassuk: “Kain haragra gerjede és fejét le­csüg­gesz­té.” Majd Isten így beszél Kainhoz: “Miért gerjedtél haragra, és mi­ért csüg­gesztéd le fejedet?” Figyeld meg, hogy Isten csak rákérdez ezek­re az érzelmekre, nem kárhoztatja azokat, de utána jön a fi­gyel­mez­tetés: “Hi­szen, ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz; ha pedig nem jól cse­lek­szel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és reád van vá­gyó­dá­sa; de te ural­kodjál rajta.” Kainnál és nálunk is a viselkedés a fon­tos, nem az érzelmek.

Dave Hunt - A szentek vére 1.

"A Szent Hivatal [Inkvizíció] csökkentette Spanyolország hatalmát és lakóinak számát azáltal, hogy akadályt gördített a művészet, a tudomány, az ipar és a kereskedelem fejlődése elé, családok tömegeit kényszerítette arra, hogy elhagyják az országot, a zsidók és a mórok kiűzését szorgalmazta, valamint azáltal, hogy több mint 300 ezer embert áldozott fel a máglyán."
Jean Antoine Llorente A spanyol inkvizíció titkára, 1790-92.

"Az inkvizíció önmagában véve jó és konzerváló jellegű. Minden egyházi intézménynek egyetemes, eltörölhetetlen jellemzője; ezt látjuk Rómában, és minden olyan helyen, ahol az igaz Egyház hatalommal rendelkezik."
Comte Le Maistre, 1815.

"Sokkal jobb ateistának lenni, mint hinni egy olyan Istenben, aki az inkvizícióra áldását adja."
Egy katolikus hívő

A fejezetnyitó idézetek két merőben ellentétes véleményt képviselnek, jóllehet mindhárom katolikus emberek szájából hangzott el. A különböző nézetek közül azonban csak egy lehet igaz. Az igazságot János apostol látásából és a történelem krónikájából tudhatjuk meg. A fenevadon ülő asszony „részeg vala a szentek vérétől és a Jézus bizonyságtevőinek vérétől” (Jelenések 17,6). A kép szörnyű, de a történelem tökéletesen igazolja, hogy Rómára - és csakis Rómára - nézve minden tekintetben igaz.

Ahogy az iszlámot is néhány évszázaddal később, kínzással és halálbüntetéssel való fenyegetések közepette Európa minden lakosára ráerőltették a pogány kereszténységet, minden polgártól megkövetelték, hogy római katolikus vallásit legyen. Ha valaki nem volt teljesen elkötelezve a pápának, azt árulásnak tekintették, és halálbüntetés járt érte. Ez volt tehát az alapja milliók lemészárlásának.
Így aztán a római katolicizmus vált „a világ legüldözőbb vallásává..., [amely kötelezte] az uralkodókat, hogy rákényszerítsék a keresztény [katolikus] vallást minden alattvalójukra. III. Ince sokkal több keresztényt gyilkoltatott le egy délután, mint bármelyik római császár egész uralkodása alatt”. Will Durant nyíltan számol be a következőkről:

"Ha összehasonlítjuk az európai eretneküldözéssel, ami 1227-tól 1492-ig tartott, a Krisztus utáni három évszázad keresztényüldözése jelentéktelennek és humánusnak tekinthető. Mind történészként, mind keresztényként azt kell állítanom, hogy az inkvizíció - figyelembe véve a jelenkor háborúit és üldözéseit is - az emberiség történelmének legsötétebb időszaka volt, és olyan kegyetlenséget tárt fel, ami még egy vadállatban sincs meg."

Természetesen, nem minden hitehagyó vallja be nyíltan Rómához való hűtlenségét. Voltak titkos eretnekek is, akiket csak szorgalmas nyomozói munkával lehetett felkutatni. Erre találták fel az inkvizíció módszerét, ami az egyiptomi szerző, Rollo Ahmed szavaival élve „a legkegyetlenebb és legkönyörtelenebb intézmény, amit valaha is ismert a világ”, ami életeket, vagyont, erkölcsöt és emberi jogokat tett tönkre. Lord Acton, aki katolikus, az inkvizíciót a „gyilkos” szóval jellemezte, és kijelentette, hogy a pápák „nemcsak nagystílű gyilkosok voltak, hanem a gyilkosságot a keresztény egyház alapelvévé és az üdvösség feltételévé tették”.

Reinhard Bonnke - Kapkodnak az Evangéliumért 1.

Ha a gyülekezeted környékén 10 000 ember él, akkor a statisztikák szerint hetente 4 hal meg közülük. Ez esetben aligha lehetünk elégedettek, ha havonta, vagy esetleg hetente egy nyer közülük üdvösséget.
Olyan égbekiáltó szükség van az evangéliumra, hogy én legfeljebb egyszerűen hangsúlyozhatom a nyilvánvalót. Mégis azt látom, hogy az ördögnek vannak eszközei az igazság elrejtésére.

A Sátán először is megpróbálta megakadályozni a Megváltó megszületését. Megszervezte Ábel megölését, és pokoli rakétákat indított Krisztus minden emberi őse ellen, végül Betlehemben megölte az ártatlan csecsemőket. Mivel a gyilkosság és népirtás eredménytelen volt, csak egy lehetőség maradt: megakadályozni az evangélium hirdetését.

Az ördög először üldözéseket és hamis evangéliumokat használt, de ma már tekintélyes fegyverzete van. Az egyik fegyvere az, hogy a hívők tudatában más dolgokat tüntet fel fontosabbnak. Ő nem bánja, milyen keményen dolgozunk a gyülekezetért, amíg ténykedésünk révén az evangélium nem okoz kárt az ő országában. Lehet nálunk nagyon jó a tanítás, a közösség, virágozhatunk, és művelhetjük lelkünket oly módon, ami nem kapcsolódik ahhoz, hogy hirdessük az evangéliumot minden teremtésnek. Ezek szép tevékenységek, amelyek mégis kiszorítják a legsürgősebb munkát.
Még magát az Igét is magyarázhatjuk úgy, hogy az leállítsa az igyekezetünket és elhallgattassa a lelkiismeretünket az elveszettek miatt. Magát az imádkozást is, bár nagyon fontos, tehetjük az evangélizáció helyére. Azonban ahogy Suzette Hattingh mondani szokta: "Az ima evangélizáció nélkül olyan, mint a semmibe kilőtt nyíl!" Ha imahadjáratokat tartunk, azokat össze kell kötni valami közvetlen evangélizációs erőfeszítéssel, nem szabad őket elvesztegetni akármilyen és mindenféle általános kérésekre.

A világ szükségei elég nagyok ahhoz, hogy mindenki lássa őket, és megtöltene egy könyvet a bajok leírása. Ha valami segíthet bolygónk jajszaván, a lehetőségek lista vezetője az evangélium. Az evangélium hirdetése felszabadít, míg az evangélium elhallgatása megkötöz. Ha nem hirdetjük az evangéliumot, ezzel elrejtjük a gyógyszert a beteg elől!

Némelyek már feladták a reményt. Látták a tudomány, a technika, az orvostudomány, a politika és az oktatás korlátait. Kiábrándulva a kábítószerekhez fordulnak felejteni. Különböző szerekhez, az italhoz, bármihez - még vallásos miszticizmushoz is. Ijesztő a gondolat, hogy az emberen csak az ember segíthet. Mindenki számára két fejet növeszt a gonosz, amit mi levágunk. Ennek a vízfejű szörnynek a szívébe bele kell mártanunk Krisztus keresztjének a tőrét.
Az élet minden területe az evangélium után kiált, mint a víz partján tátogó hal. Az evangélium az egyetlen remény a számunkra személyesen, társadalmilag, a bolygónkra nézve és vallásilag is.

Derek Prince - Hogyan semmisíti meg Krisztus a sátán munkáját? 17.

Van olyan, amikor nem szabad ítélkezni, de van, amikor szükséges. Nagy bölcsesség kell az ítélet használatához. Az irgalmasságot, ítéletet, jogosságot hagyták el a farizeusok és Jézus ezért fedte meg őket. Érezni kell, mikor kell ezt csinálni, de a legfőbb út a békesség.

Jó kimondani a megigazulásról szóló igazságokat, ha kárhoztatás alatt vagy. Ott sem kell lenned, ahol téged vádolnak, akkor is bűntudat alá kerülhetsz. Ha az Úr szerint van, akkor a Szentlélek megvilágosít dolgokat. Nemcsak akkor vagyunk kapcsolatban emberekkel, amikor fizikálisán is közel vagyunk hozzájuk. Szellemiek vagyunk, a tér nem választ el. Amikor otthon vádolnak téged, akkor ha itt is vagy, kárhoztatás alá kerülsz és megérzed ezt. Nem is kell ezeket kimondaniuk, elég ha csak rád gondolnak negatív módon, mert a gondolatokban is van erő. Ha rosszat gondolsz a felebarátodról, akkor ő nem fogja magát jól érezni melletted. Nagyon befolyásolja az embert, hogy mások mit gondolnak róla.

Nyilvánosság előtti beszédek közben is gondolatokkal ütközik az ember, amiből kritikus helyzet tud kialakulni és elmehet a kedve a bizonyságtevéstől, mert 100 emberből 10 lekritizálja. Ha olyan helyen jársz, ahol tudod, hogy már ellenséges indulatokkal várnak, dadogsz és nem megy. Legalább 50 % ezen múlik.

Ki lehet kényszeríteni az emberből, hogy olyanná váljon, amilyennek te gondolod, és ha ő nem is volt olyan, de előbb utóbb olyan lesz. Rengeteg ember akadt meg a gondolatoknál: Ő gondolkodik rosszul vagy róla gondolnak rosszat. Ezért mondja meg a Biblia, hogy miről kell gondolkodni.

Filippi 4,8: Továbbá, Atyámfiai, amik csak igazak, amik csak tisztességesek, amik csak igazságosak, amik csak tiszták, amik csak kedvesek, amik csak jó hírűek; ha van valami erény és ha van valami dicséret, ezekről gondolkodjatok.

A példabeszédben az egyik szolga fojtogatja a másikat. Ilyen az, ha valaki a gondolataival befolyásolja a másikat. A magyarokra rendkívül jellemző a kapcsolatokban való megosztottság. Nagyon mély dolgok működnek bennük, az emberek fojtogatják egymást, ilyenkor az ember elfutna, menekülne, egész máshol szeretne élni.
Nagyon fontos, hogy reggel alapozd meg magadat Krisztusban, és ezt újra és újra meg kell csinálni minden nap. Ha a vádlás jogos bűntudatot okoz, akkor bűnbánatot kell tartani, ha jogtalan, akkor pedig el kell űzni a kárhoztatást.

Aki legyőzi a bűntudatot, az győztes keresztény. A bűntudatot igazsággal kell legyőzni, ez a keresztény élet sikere. Soha ne engedd passzívan, hogy legyűrjön a vádlás, kárhoztatás. Amíg a Sátán bűntudat alá tud kényszeríteni, addig démonikus befolyásolás alá tud vinni. Még az áldás mögött is jöhet a bűntudat. Két napig élvezed, a harmadik napon pedig jön a vádlás, a bűntudat, hogy nem is Isten adta, hanem loptam stb.

Tanításokra, látásokra, áldásokra mindig jön az ördög kétélű bókja. De ahhoz, hogy sikeresen győzzünk, tisztán kell látni, hogy Jézus mit tett és egy olyan viszonyba kell kerülni, amin keresztül elfogadok ítéletet. Jól kell viszonyulni a hatalomhoz.

Tom Marshall - Problémák megoldása a kapcsolatokon belül 3.

Megoldatlan múltbeli sérelmek

Felmerülhetnek közöttünk olyan problémák is, amelyeknek valójában nem sok közük van a kapcsolatunkhoz. Ezeket olyan események okoz­zák, amelyek a múltban, vagy az adott kapcsolaton kívül tör­tén­tek ve­lünk, és be nem gyógyult sérelmeket, sebeket hagytak maguk mö­gött. Pél­­dául: évekkel azelőtt apánk, anyánk, vagy egy tanárunk csú­nyán ki­gú­nyolt minket valamiért, és ezzel szinte megbénított min­ket, mert va­la­­mi olyasmit fogalmazott meg, ami miatt már amúgy is ret­tegtünk, hogy az esetleg igaz ránk nézve. Ennek a sérelemnek vagy fé­le­lemnek az emlékét éveken keresztül olyan mélyen eltemettük ma­gunk­ban, amíg végül el is felejtettük. Ám egy barátunk vagy mun­ka­tár­sunk oda­vet egy félig-meddig tréfás megjegyzést, amiben tör­té­ne­te­sen ugyan­azo­­kat az érzelmileg megterhelt szavakat használja, és ezzel egy éles, vé­­de­kező vagy keserű riposztot vált ki belőlünk. Már akkor tud­juk, hogy reagálásunk méltánytalan, amikor kimondjuk, mégsem tud­juk vissza­­tartani.

Ezeket a helyzeteket a másik ember képtelen kezelni, mivel nem lát lo­gi­kus, érthető összefüggést szavai vagy cselekedetei és az erre adott re­agálásunk között. Meglehet, hogy mi magunk sem értjük a dol­got, és ne­hezen tudjuk megmagyarázni reagálásunk eltúlzott dur­va­ságát.

Még kritikusabb lehet az ilyen helyzet abban az esetben, ha va­la­ki­nek összeomlott a házassága, és újból házasságot köt, mielőtt még ki­he­­verte volna a csalódást, vagy időt adott volna magának az előző kap­cso­lat traumájából való kigyógyulásra, vagy viselkedésének meg­vál­toz­tatására azokban a dolgokban, amelyek hozzájárultak a kap­cso­lat össze­omlásához.

Nem elég azonban felismernünk, hogy reakciónknak nem a másik em­­ber viselkedése az oka, bár ezt feltétlenül be kell vallanunk, és tisz­táz­nunk kell vele az ügy közvetlen körülményeit. Van az ilyen ese­tek­nek egy haszna. Mégpedig az, hogy egy eltemetett probléma fel­színre ke­rül, és esélyt kapunk arra, hogy foglalkozzunk azzal a kér­dés­sel. Ér­zel­mi sebeink csak akkor gyógyulhatnak be, amikor érezzük azo­kat. Csak ilyenkor vagyunk kapcsolatban a sérült területtel, ilyen­kor vi­het­jük oda Krisztushoz tisztulásért és gyógyulásért. Az ilyen át­é­lések bel­ső életünk teljesség felé vezető útjának részét alkotják, és ké­sőbb örök­re hálásak leszünk barátunk vagy házastársunk ártatlan meg­jegy­zéséért, mert ezt Isten eszközül használta fel arra, hogy fel­hív­ja fi­gyel­mün­ket egy mélyen eltemetett gennyes gyulladásra.

Dave Hunt - Uralkodás a föld királyain 9.

A Vatikán sok esetben a legszegényebb országokban élő emberek rovására halmozta fel hihetetlen nagyságú vagyonát. A mexikói polgárháború idején a római katolikus egyház „kezében volt a nemzeti földterület több mint egyharmada, illetve majdnem a fele, [és Mexikó város összes javainak mintegy fele]. A misékből és különböző ereklyékből, mint például a szobrokból, medálokból, rózsafüzérekből és más hasonlókból befolyó összeg eléri az évi 6-8 millió dollárt. Az egyház összes jövedelme 20 millió dollár, ami már szinte csillagászati összegnek számít. Mexikóból pontosan annyit sajtoltak ki, mint amennyi az Egyesült Államok kormányának működtetéséhez szükséges egy évi összeg”.

Szeretném most összegezni a fent elmondottakat. Semmi kétség sem lehet tehát afelől, hogy János apostol rendkívüli látása megvalósult: a hét hegyre épült város meggazdagodott, azt állítja magáról, hogy Istenhez és Jézus Krisztushoz egyedülálló kapcsolat fűzi, és a szó szoros értelmében uralkodik a föld királyain. A történelemben (és ma is) csak egyetlen város van, amelyikre tökéletesen illik a leírás, és egyben eleget tesz a János apostol által felállított további kritériumoknak is. Peter de Rosa arra hívja fel a figyelmet, ami Jánosból minden bizonnyal megdöbbenést váltott ki:

"Jézusnak nem volt semmi földi tulajdona. Folyton ezt tanította:  „Eredj el, add el minden vagyonodat és oszd el a szegényeknek, és... jer, kövess engem.” Jézus a gazdagoknak és a hatalmasoknak ítéletet hirdetett. „Gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben - mondotta -, ahol sem a rozsda, sem a moly meg nem emészti”.
Krisztus helytartója olyan kincsek között él, amelyek részben még pogány eredetűek. Minden olyan javaslatot, hogy adja el mindenét, amije van, és adja a szegényeknek, megvetéssel fogadnak, és a Vatikán kijelenti, hogy ez megvalósíthatatlan. Az evangélium gazdag ifjúja hasonlóképpen válaszolt Jézusnak.
Jézus egész életében egyszerűen élt: ruhátlanul halt meg, és életét feláldozta a kereszten.
Amint a pápa magas tisztségében ezt az áldozatot újra bemutatja, éles kontraszt áll elő. Anélkül, hogy ironikus utalás akarna lenni, mégis meg kell jegyezni, hogy Krisztus helytartója aranyozott, drága selyem ruházatot visel.
...A pápának egész sereg díszes rangja van, beleértve az államfői rangot is. A pápák tanácsadói is olyan címeket és rangokat viselnek, amelyek a hegyi beszéd fényében furcsának tűnnek: excellenciás, eminenciás, kegyelmes uram, főtisztelendőséged stb.
Péter, aki mindig szegény volt, megdöbbenve észlelné, hogy utódja az Egyházi törvénykönyv szerint „az összes egyházi javak legfőbb igazgatója és kezelője”, sőt, hogy a Vatikánnak saját bankja is van..."

A Vatikán felmérhetetlen nagyságú vagyonára a legaljasabb módszerek felhasználásával tett szert: jegyet árult a mennybe. Nino Lo Bello, a Business Week volt római tudósítója, a Vatikánt óriási vagyona és az egész világot behálózó vállalkozásai miatt „a Tiberiszen fekvő iparmágnásnak” nevezi. Kutatásai szerint birtokában van a római ingatlanok egyharmada, és minden valószínűség szerint a világ legnagyobb részvényese, nem beszélve a különböző iparvállalatokról, az elektronikával, műanyag-feldolgozással, repülőgépekkel, vegyi anyagokkal foglalkozó vállalatokig.

1993 szeptemberében a Baltikum országaiba tett látogatása során „a pápa különösen kritikus hangon szólt a szabadjára engedett kapitalizmusról. Egyik beszédében azt mondta, hogy a kapitalista ideológia felelős minden ‘súlyos szociális igazságtalanságért’, és hogy a marxizmus ‘igazságmagva’ látni engedi a kapitalizmus hibáit”. Az ember csak csodálkozik azon a képmutatáson, hogy a katolikus egyház feje ilyen kijelentést tesz, és ugyanakkor saját egyháza a világ legnagyobb kapitalistája! Lo Bello azt javasolja, „hogy az egyháznak le kellene magáról dobnia a kegyesség palástját, és akkor legalább napvilágra kerülne, hogy mik a Vatikán érdekei pénzügyi kérdésekben”.

A fenevadon ülő asszony arra használta fel vagyonát és hatalmát, hogy alattvalói sorban tartson királyokat és nemzeteket, és hogy lemészároljon milliókat, akik ugyan a világi tekintélynek alávetették magukat, de nem azonosultak Róma eretnekségeivel. A mai napig is túlcsordul a pohár azoknak a vérétől, akik saját lelkiismeretük miatt mártírhalált szenvedtek hitükért.

Reinhard Bonnke - Halhatatlan cselekedetek haladók számára 7.

A mi CfaN csapatunkból néhányan már megkapták a koronát. 1985-ben szörnyű baleset történt. Zairében voltunk, és az evangélium egy dicsőséges győzelme több ezer embert hozott be Isten országába Lubumashi városában. 80 000 fő zsúfolódott össze a stadionban. Tömegeket értek el a helyi rádió és tévé egyenes adásai.  Az evangelizáció után teherautóink visszaindultak Zambiába. A határnál egy ismeretlen sofőr iszogatott. Tartálykocsiját a konvojunk felé vezette, és összeütközött az egyik teherautónkkal. Tűz tört ki, és két technikusunk, Horst Kosanke és Milton Kasselman, életét vesztette. A csapat többi tagja tehetetlenül, sírva és imádkozva állt ott.

A fájdalom mardosott minket, és megrázva néztünk egymásra. Aztán győzött a határozottság szelleme. A munkát még a halál és a tragédia sem állíthatja meg. "Isten eltemeti a munkásait, de az Ő munkája tovább folyik."

Némelyek azonban másként vélekedtek. Volt, aki otthon elkezdett negatív következtetéseket levonni. "Biztosan bűn van a csapatban. Hagyjuk abba a munkát, állítsuk le a szolgálatot, szüntessük be az egész működést." Meg voltam döbbenve. Ha bűn lenne a táborban, Istennek nem kellett volna megölnie két nagyszerű embert, hogy ezt tudassa velem. Ezek a vádlón mutogató ujjak olyanok voltak, mint Jób vigasztalói, akik Jób nyomorúságát Isten ítéletével próbálták magyarázni. Ezek az emberek ízig-vérig dániták voltak, akik hajóboltjuk pénztárában ülnek a hintaszékükben. Tanácsokat adtak, ami nekik semmibe sem került.

Minden ilyen dánitának azt mondjuk, hogy sokan készek letenni az életüket Jézusért Isten munkájában. Sok misszionárius adta az életét Afrikáért. Vannak nyilvánvaló veszélyek, amilyenekkel Horst és Milton is találkozott, de azok a testvérek készek voltak mindent kockáztatni. Mások nem kockáztatják a pénzüket, az életüket még kevésbé. A CfaN csapat tagjai naponta szoros közösségben élnek Jézussal. Mi valódi csatamezőn vagyunk a Sátánnal szemben, aki szeretne tönkretenni minket. "A vértanúk vére az egyház magja" - írta Szent Tertulliánusz 1800 évvel ezelőtt, és a szavait ma bizonyítékul az egész történelem támogatja.

Lehet, hogy valaki életének az a célja, hogy meghaljon Krisztus munkájában. Krisztusé a dicsőség, akár halálunk, akár életünk nyer meg Számára embereket. A módszer nem számít. Ez az én személyes kihívásom mindenki felé, aki olvassa ezt a könyvet: legyél Zebulon, vagy Naftali és csatlakozz a katonákhoz a csatatéren! Az Úr velünk van. A mi hadvezérünk még sosem vesztett csatát. Ideje, hogy megfontoljunk az anyagi jóléten kívül más dolgokat is. Kezdjünk munkálkodni azért, ami maradandó!

Isten örökkévaló országának építése azt jelenti, hogy halandó kezek valami halhatatlant alkotnak. Ami az Istenbe vetett hitből fakad, az nem enyészik el. Lévi egykor elhagyta adószedő asztalát, és a betesdai halászok azonnal követték Jézust. Ezek az emberek ma is élnek a mi dolgainkban. Ma nekünk szól a hívás. Jézus azt mondja: "Kövess engem!"

Derek Prince - Hogyan semmisíti meg Krisztus a sátán munkáját? 16.

A megigazulás tudata a legalapvetőbb itt a földön. Ez az üdvösség sisakja. Rengeteg dolog vádolja, kárhoztatja, ijeszti az embert, és azt az érzést kelti, hogy el vagy szakasztva Istentől, és senki nem tud neked segíteni. Ezek vallásos démonok. Nagyon sok vallásra jellemző, hogy bűntudat alá vezeti az embert és nem viszi tovább. A bűntudat alatt levő ember sokkal kevesebbre képes, mert a bűntudat felemészti az energiáját, lebénítja, megmerevíti az embereket. Isten ereje hozza azt a hitet, hogy felszabaduljon belőle. Fontos az embereket bűnismeretre vezetni, de utána tovább kell lépni a bűnbocsánatra. A bűntudat egy életérzés, körülveszi az embert, de Jézus ettől felszabadít. Vallásos háttérből jövők nagyon könnyen bűntudatba esnek. De van a dolognak egy másik oldala is. A hamis önigazultság. Ez olyankor áll elő, amikor valaki semmit sem hajlandó elfogadni, hanem automatikusan védekezik. Az ilyen emberek viszont belekerülnek egy stagnáló állapotba. A keresztény életben fontos az egyensúly kialakítása az üdvbizonyosság és a bűnök megítélése között úgy, hogy el tudjam fogadni, ha az Úr megítél egy emberen keresztül.

Az önigazultság viszont beengedi az öncsalást, és az ilyen emberek vannak a legnagyobb veszélyben. Fel kell ismerni, mikor vádol az ördög és mikor a lelkiismeret. A megigazultságban való hit az Jézusban való hit, és a dolgokra úgy reagál, hogy Jézusban van megoldás minden problémára.

A kapcsolatokban a békesség fontosabb, mint az igazság. Ezért ha az igazság békétlenséget hozna be, inkább ne mondd. Az alázat belső magatartás, hajlíthatóság Isten felé. Róma 8,1. Mikor szűnik meg a kárhoztatás?

Három feltétele van a kikezdhetetlenségnek:

1. Krisztus Jézusban vagyok, tehát engem az óember semmiképpen nem ural, sem az érzéseimet, sem a gondolataimat.

2. Nem test szerint járok, hanem szellem szerint; nem úgy járok, ahogy eszembe jut valami, vagy a kívánságaim irányítanának. Az új embert a hit irányítja, tudja mi Isten akarata, a Szent Szellem akarata. Az óembert a vágyak irányítják.
Egy példa arra, hogy hogyan tudjuk a kettőt megkülönböztetni. Az ember elutazik valahova autóval, baleset éri, az autó összetörik. Ha az Úr indította, akkor van egy biztos hit, hogy az Úr megmenekít ebből a helyzetből, hiszen Ő küldött. Ha csak egy gondolat volt, akkor jogos a vádlás, a kárhoztatás.

3. A Szent Szellem vezetése szerint járok. Amikor valaki kikerül a Szent Szellem vezetése alól, jogos a kárhoztatás. Ilyenkor első a bűnbánat, utána a démonűzés. De ha tudod, hogy az Úr akaratából tettél valamit, akkor nem tanácskoztál testtel és vérrel.

Ez az egyik legfontosabb az ember életében: megtartani a megigazultságban való hitet és nem átesni az önigazultságba. A gyülekezet egyik fontos feladata a bűnök megítélése, és ennek alá kell vetni magunkat és szabadságot adni a Szentléleknek, hogy ezt csinálja, mert különben egy helyben fogsz állni.
Gyakori reakció a megítélésre a sértődöttség, érzékenység, keserűség. Ez mind védekezési reakció, hogy a másik hagyja abba, mondván; "Milyen rossz gyümölcsöt hozott!" Agresszív típusúaknál pedig nagy az ellentámadás, és ha nem is szembe, mert nagy a tekintélyed előtte, akkor később. Vannak olyan országok, amelyek vesztesek voltak egy háborúban, és nem voltak hajlandóak felejteni, és amikor tehették 30-40 évvel később állt bosszút, "törlesztettek".

Ez egy általános reakció, mélyen húzódik az emberben, hogy ha megütnek, akkor visszaütök, ha nem most, akkor később. A megigazulás tudatát főleg az ördög felé kell hangsúlyozni. Mert ha ő mondott neked rosszat és elfogadod, még rosszabb lesz. De ha az Úrtól van (férjedtől, elöljáródtól) fogadd el, mert nem biztos, hogy a kárhoztatás hangja.

Tom Marshall - Problémák megoldása a kapcsolatokon belül 2.

Hosszútűrés

Nagyon gyakran megtörténik, hogy amikor emberek új életet kez­de­nek egy kapcsolatban, ak­kor elhatározzák, hogy soha többé nem hagy­ják fel­­halmozódni a megoldatlan problémákat, és ha felmerül va­la­mi gond, addig nem mennek tovább, amíg azt meg nem oldják. Cso­dá­lat­ra mél­tó ez a hozzáállás, de a gyakorlatban nem valószínű, hogy az az­nap délutáni vagy a más­na­pi tea idejére sikerül rendezni azt a prob­lé­mát. A valóság az, hogy egy egész seregnyi né­zet­el­té­rés és prob­lé­ma adód­hat egy kapcsolatban, amelyek egyáltalán nem igé­nyel­nek prob­lé­ma­­meg­ol­dást. Amire ilyen esetekben szükség van, azt az Új­szövetség úgy nevezi, hogy hosszútűrés.

Olyan dolgok tartoznak ide, mint apró kis szokásaink, egyéni be­ál­lí­tottságaink, viselkedésünk csiszolatlanságai, az a mód, ahogyan dol­ga­­­inkat tesszük vagy kifejezzük magunkat: mindaz, ami a másik em­bert idegesíti. Általában olyan dolgokról van szó, amelyek ki­zá­ró­lag azért válhattak problémákká, mert már eltávolodtunk egy­mástól. Pél­­dá­­ul: a misszionárius nem az éghajlat, nem egészségi állapota vagy va­­la­­­mi­­lyen üldözés miatt tér haza kudarcélménnyel munkaterületéről, ha­nem azért, mert nem tudta elviselni egyik munkatársát, aki horkolt, vagy csak nyitott (vagy csukott) ablak mellett tudott aludni.

A hosszútűrés azt jelenti, hogy nem háborítanak vagy mér­ge­sí­te­nek fel bennünket indokolatlanul embertársaink hibái vagy gyengéi. Ez nem egyszerűen engedékenységet, toleranciát vagy beletörődést je­lent, ha­nem azt hogy segítünk egymás terhét hordozni. “Teljes alá­za­tos­ság­gal és szelídséggel, hosszútűréssel, elszenvedvén egymást sze­re­tet­ben.” Az elfogadás a személyre irányul, a hosszútűrés pedig a vi­sel­ke­désére.

A Zsidókhoz írt levél írója szerint ez egy papi erény. A pap “képes együtt­­érezni a tudatlanokkal és tévelygőkkel, mivelhogy maga is kö­rül van véve gyarlósággal”. Ez megmutatja annak két legfontosabb okát, amiért gyakran nehéznek találjuk a hosszútűrést. Az egyik a szá­na­lom hiá­nya és az, hogy nem tudunk azonosulni a másik ember ku­dar­caival, a másik pedig az, hogy nem vagyunk hajlandók szem­be­néz­ni saját gyen­geségeinkkel és le nem leplezett szokásainkkal, amelyek va­ló­szí­nű­leg ugyanolyan idegesítők mások számára.
De ha nincs bennünk elegendő hosszútűrés, odamehetünk érte Nagy Fő­papunkhoz. “Gondoljátok meg azért, hogy ő ily ellene való tá­ma­dást szenvedett el a bűnösöktől, hogy el ne csüggedjetek, lel­ke­i­tek­ben el­alélván.”

A hosszútűrés nem feltétlenül azt jelenti, hogy figyelmen kívül ha­gyunk valamit, hanem azt, hogy türelmesen és gyengéden kivárjuk a meg­­felelő alkalmat, amikor pozitív módon, segítőkészen tudjuk meg­kö­­ze­líteni az adott problémát. Amikor Isten a felszínre hoz valamit az éle­­temben, gyakran elámulok azon, hogy olyan sokáig elviselte, és ki­vár­­ta a megoldására legmegfelelőbb alkalmat. Más szavakkal: a hosz­szú­­tűrés szabaddá tesz minket attól a kényszertől, hogy azonnal re­agál­junk vagy odavágjunk.
Ezenkívül ez megadja nekünk a lehetőséget arra, hogy lépéseket te­gyünk embertársunk megvédelmezésére olyan kísértésektől és nyo­má­sok­­tól, amelyekről tudjuk, hogy különleges problémát jelentenek a szá­má­ra.

Dave Hunt - Uralkodás a föld királyain 8.

Egy szemtanú beszámolója Spanyolországból

D. Antonio Gavin A pápistaság kulcsa (A Master-Key to Popery) c. könyv szerzője az 1600-as évek végén született és végezte tanulmányait Spanyolországban. Római katolikus pap létére teljesen kiábrándította az a gonoszság, amelybe saját maga is belebonyolódott. A spanyol inkvizíció elől egy katonatiszt ruhájában menekült el, és Angliában talált biztonságot. Könyvében világos képet ad kora római katolicizmusáról, annak hihetetlen gazdagságáról, és arról, hogy ez milyen nagy szerepet játszott Róma pogány kereszténységében:

"A St. Salvator (Szent Megváltó) katedrálisban [Zaragozában] összesen tízezer uncia (283,5 kg) súlyú ezüst tál van, melynek egy része arannyal díszített. Ezekkel ékesítik nagyobb ünnepeken az oltárt... a felbecsülhetetlen értékű, gazdag díszítésekkel együtt. Nyolcvannégy kehely van, amiből húsz színarany, hatvannégy ezüst, belül aranyozva; és van egy pompás kehely, amit csak az érsek használhat főpapi ruhába öltözve.

Mindezek azonban jelentéktelen apróságok ahhoz a nagy custódiához (középkori ötvösművű szelence) képest, amelyben az oltáriszentséget hordozzák az utcákon a Corpus Christi ünnepén:... [a tömör arany szentségtartó gyémántokkal, smaragdokkal és más drágakövekkel kirakva] 500 font (225 kg) súlyú... Már több aranyműves próbálta felbecsülni az értékét, de senki sem tudta eddig pénzben meghatározni."

Zaragozában a leghíresebb templomot Oszlopos Miasszonyunknak nevezik a Szűz állítólagos megjelenése tiszteletére. Gavin így írja le a Szűz szobrán található koronát: „25 font (kb. 11 kg) a súlya, és olyan sűrűn van kirakva gyémánttal, hogy az aranyat már szinte nem is lehet látni tőle, így aztán mindenki azt hiszi, hogy az egész csupa gyémántból van. Ezen kívül van még hat másik koronája is, amikben több a színarany, ezeket is gyémánt és smaragd díszíti...” Ezután így folytatja:

"A gyémántból és más drágakövekből kirakott rózsafüzérek száma, melyek palástját ékesítik, megszámlálhatatlan; bár minden nap átöltöztetik [a „Szűz” szobrát] az egyházi ünnepnek megfelelő színű ruhába, soha nem adják rá kétszer [egy évben] ugyanazt az arannyal hímzett ruhát; három éven keresztül minden nap más drágakőből kirakott rózsafüzér díszíti, 365 igazgyöngyből és gyémántból fűzött nyaklánca van, ezenkívül hat olyan gyémánttal kirakott aranylánca, amit csak Krisztus nagy ünnepein tesznek palástjára."

A Zaragozába látogató ma már bemehet a kincstárba is, és bepillantást nyerhet ebbe a hatalmas vagyonba. A „Szüzet” az év minden napján más, arannyal hímzett, gyémántokkal és más drágakövekkel kirakott ruhában találja. Van egy másik, öt láb magas (kb. másfél méter) szobor is ezüstből, amit szintén drágakövek ékesítenek, és gyémánttal kirakott színarany koronát visel. Az 1700-as évek elején „a tiszteletreméltó Stanhope úrnak, az akkori angol hadsereg tábornokának” megmutatták ezt a kincset. Gavin, aki szintén jelen volt, hallotta, amint a tábornok így kiáltott fel: „Ha Európa minden királya gyűjtené össze minden kincsét és drágakövét, akkor sem tudnák megvenni ennek a kincsnek még csak a felét sem”. Ilyen gazdagsága volt 280 évvel ezelőtt egyetlen székesegyháznak egy spanyol kisvárosban!

700-as Club - Nyitott szívműtét helyett gyógyító ima

Reinhard Bonnke - Halhatatlan cselekedetek haladók számára 6.

SZABADSÁGON

Van még egy törzs, akiről beszélnünk kell. Az üzenet egy aggódó és kimerült követ kezében éri el Ásert. Mi történik? "Áser a tenger partján ül." Áser nyaralt. "Sajnálom - mondta az összeeső hírnöknek - "szükségem van erre a pihenésre. Most, ugye, nem tudom megszakítani szabadságomat."
Áser nagyon keményen dolgozott a munkahelyén, és nem volt ideje. A gyülekezeti kötelességek azoknak valók, akiknek nincs más dolguk, de Ásernek a hivatali órák után még számláknak kell utána néznie, és tartozik magának ezzel a megszakítás nélküli pihenéssel. Nem, pillanatnyilag nem mehet.

"Biztos vagyok azonban benne" - mondta Áser -, hogy sokan felkelnek majd segíteni. Némelyeknek kimondottan ez való. Debóra megnyugodhat." Áser felült a nyugágyában, és ivott egyet. "Igen, mondd meg Debórának, hogy csodáljuk őt. Ő remek asszony, és bízunk benne, hogy rá hagyhatjuk a dolgokat. Isten nem hagyja el őt. Imádkozni fogunk, és hiszünk a győzelemben. Magyarázd el neki a helyzetemet, hogy egy darabig itt, a tengerparton kell maradnom, különben nem tudok helytállni az üzletemben.

Túlzottan elterjedt magatartás ez: bizalommal másokra hagyni egy feladatot, amit mi nem akarunk elvégezni. "Valaki majd előkerül, és megcsinálja. Én olyan helyen szeretem tölteni a hétvégémet, ahol mindentől távol lehetek. Van egy vidéki házacskám, és ostoba lennék, ha nem mennék oda." Némelyek számára elsődleges mindaz, amit elterveztek, mindaz, ami felmerül közben, és minden más igény, csak Isten igénye nem. Nem tudják elvégezni mindezt és még lelkeket is menteni. Ez már túl sok lenne. Időnként szükségük van lazításra, és néhány dologra figyelni kell. Első a kötelesség. Ők előbb-utóbb segíteni fognak , amikor majd ráérnek, nem lesz más dolguk, és kedvük lesz hozzá.

Nos, elképzeltem, hogyan ért tragikus véget Dán. Rúben pedig - mi történt vele? Hallom, hogy holtan összeesik, és még eközben is beszél. Cserben hagyta Debórát, de őt végül a temetkezési vállalkozó eresztette le a sírba. Ami Ásert illeti, ő elhízott, gond lett a vérnyomásával, mert keveset mozgott. Áser egyet se csapott kardjával, de szívrohamot kapott, és meghalt. Elvesztette az életét, mert meg akarta menteni.

Ez a Debóra történetéből levonható példázat. Komolyan elgondolkodtató téma ez ma is, a mi életünkben. Jézus humorosan fejezte ki Magát, amikor a tű fokán átmenő tevéről beszélt, mert a gazdagokat figyelmeztette, milyen nehéz lesz nekik bemenni Isten országába. Az emberek kifogásokat hoznak fel, mint azok a gyalázatos figurák Krisztusnak, a menyegzői vacsoráról szóló példázatában. Az első meghívott megnősült, azért nem tudott elmenni a vacsorára. A második földet vett, a harmadik ökröket. Ők egy ideig élhettek örömeiknek, de aztán örökre elvesztették a koronát.

Derek Prince - Hogyan semmisíti meg Krisztus a sátán munkáját? 15.

Most nézzük meg az ötödik végső következményét Ádám bukásának és nézzük meg, hogy Krisztus hogyan semmisíti meg ezt. Ádám bukásának következményeként az ádámi nemzetség azonosult a Sátánnal a bűnben, a lázadásban, és ezért Isten igazságos ítélete alá került. Ahogyan ezt Krisztus megsemmisítette a halálával és feltámadásával, aszerint az új nemzetség azonosul Krisztussal az Ő igazságában. Ezért az új fajnak hatalma van a Sátán fölött és az ő egész országa, ereje fölött. Mi leszünk az eszközök, hogy ledöntsük a Sátán királyságát. Ez egy olyan hatalmas igazság, hogy a Sátán nagyon távol akarja tartani a hívőktől, mert ez életbevágóan érinti őt. Tehát mi vagyunk a kijelölt eszközök Isten céljában, hogy ledöntsük a Sátán országát. A Róma 5-ben látjuk, hogy mindennek alapja a megigazulás Krisztusban. Ahogyan bűnösök lettünk a Sátán bűnével, ugyanúgy megigazultunk Krisztus igazságában.

Róma 5,1: Megigazulva azért hit által, békességünk van Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által.

Megigazulván, azaz igazzá lévén. Tudjátok mit jelent a megigazulás? Olyan leszek, mintha soha nem vétkeztem volna.

Róma 8,1: Nincsen immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak, akik nem test szerint járnak, hanem szellem szerint.
 

Azon a helyen kell lennünk, ahol nincs kárhoztatás, és legyőzhetetlenek vagyunk. Továbbmenve a Róma 8,33-35 első kérdése:

Kicsoda vádolja az Isten választottait? Isten az, aki megigazít? Kicsoda az, aki kárhoztat? Krisztus az, aki meghalt, sőt aki fel is támadott, aki az Isten jobbján van, aki esedezik is érettünk. Kicsoda szakaszt el minket a Krisztus szerelmétől? Nyomorúság vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhség, vagy meztelenség, vagy veszedelem, vagy fegyver-é?

Három kérdés van: "kicsoda vádol?", "ki az, aki kárhoztat?", és "ki szakaszthat el?”. Mind a három kérdésre Krisztusban van a válasz.

Róma 8,36-39 Amint meg van írva, hogy: teéretted gyilkoltatunk minden napon, olybá tekintenek mint vágó juhokat. De mindezekben felettébb diadalmaskodunk azáltal, aki minket szeretett. Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban.

Sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok nem szakíthatnak el Istentől, tehát nincsen semmilyen hatalom fölöttünk. Felmagasztaltattunk messze magasan minden fejedelemség fölé, ebben a világban is minden név fölé. De nemcsak ebben a világban, hanem az eljövendő világban is. Az az alapja mindennek, hogy fölismerjük a megigazulásunkat Krisztusban.

2 Korinthus 5,21: Mert azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk Őbenne.

Nem vagyunk többé bűnösök, nem vagyunk többé a kárhoztatás tárgyai, megigazultunk. Igazak lettünk, mintha soha nem vétkeztünk volna, és most Krisztus igazságában hatalmunk van a Sátán királysága fölött. Amikor bűnösök voltunk, akkor a Sátán országában éltünk, az ő hatalma alatt, de megigazultunk, és hatalmunk van a Sátánnak a királysága fölött is. Mi vagyunk az eszközök, hogy ledöntsük Sátán hatalmasságait.

Tom Marshall - Problémák megoldása a kapcsolatokon belül 1.

Láttuk, hogy nem a problémák megoldása, hanem a kegyelem alapján bé­­kül­tünk meg Istennel. De Őt nagyon erősen foglalkoztatják az éle­tünk­­ben jelentkező problémák, és amint kapcsolatunk előrehalad, ki­tar­­tó­an és mélyrehatóan számol le ezekkel a bajokkal. Ezt a fo­lya­ma­tot meg­szentelődésnek nevezzük. Ha azonban megvizsgáljuk, hogyan vég­­zi ezt a munkát Isten, azt látjuk, hogy amint az üdvösség a meg­bé­ké­­­lés mo­dellje vagy etalonja, a megszentelődés hasonló módon a prob­­lé­ma­meg­oldás mintájának bizonyul. Ezen nem azt értem, hogy a meg­­szen­te­lődés önmagában megold minden problémát a kap­cso­la­ta­ink­­ban, ha­nem azt, hogy Istennek a megszentelődésben alkalmazott mód­­­szere és a kapcsolati problémák megoldásának módja egy és ugyan­az.

A következőkben foglalhatjuk össze az Isten által követett alap­el­ve­­ket.

Az első lépés az, hogy Isten a Kereszt miatt elfogad ben­nün­ket, és biztonságban vagyunk az Ő karjaiban. Az a tény, hogy Ő el­fo­gad minket és biztonságban vagyunk, nem a problémamegoldás te­rén el­ért sikereink következménye. Azért tudjuk elviselni, hogy Is­ten lé­nye­ges kérdésekben helyreigazítja jellemünket és élet­stí­lu­sun­kat, mert tud­juk, hogy sikereinktől vagy kudarcunktól függetlenül meg­ma­ra­dunk az Atya szeretetében. Ez az alapelv lesz az első számú kul­csa a prob­lé­mák sikeres megoldásának is a kapcsolatokon belül. Most már látom, hogy első házasságom első éveiben azért voltam ké­pes elviselni olyan dol­gokat, amelyek alapvető kérdésekben kö­ve­tel­tek tőlem vál­to­zást, mert valahogyan tudtam, hogy Jenny feltétel nél­kül el­kö­te­lez­te ma­gát mel­lettem és házasságunk mellett, és nem fogja meg­vonni tő­­lem sze­re­te­tét problémáim és gyengeségeim miatt. Ha egy kap­cso­la­tunk­ból hi­ány­zik ez az állványzat, akkor abban a veszélyben va­gyunk, hogy kény­szerítve érezzük magunkat a változásra, még ak­kor is, ha ezt a vál­to­zást kívánatosnak látjuk, vagy ami néha még en­nél is rosszabb úgy érezzük, hogy jutalompontokban részesültünk, ami­ért sikerült meg­­vál­toznunk.

Másodszor: amikor már biztonságban vagyunk, mivel tudjuk, hogy Isten elfogad bennünket, a Szent Szellem lépésről lépésre el­ve­­zet minket arra, hogy konkrétan megtérjünk bűnös cse­le­ke­de­te­ink­ből és magatartásformáinkból, és kialakít bennünk egy új vi­sel­­kedésmódot. Ekkor látjuk meg, hogy amint nem tudjuk csök­ken­t­eni, semmissé tenni vagy megváltoztatni Isten irántunk érzett sze­re­te­tét, ugyanúgy arra sem tudjuk rávenni, hogy adja fel a “játszmát”, és nem tudjuk kijátszani Őt, hogy ne vegye észre bennünk azokat a dol­go­­kat, amelyekben változásra van szükségünk. Bele fogunk üt­köz­ni ma­ka­csul szerető hűségébe.

Egy élő és növekvő kapcsolatban ugyanígy állandóan foglalkozni kell az akadályokkal, a helytelen cselekedetekkel és attitűdökkel. Az egyik dolog, amit meg fogunk érteni, az lesz, hogy maga a kapcsolat kö­­ve­teli meg tőlünk a változást, nem is annyira a másik fél. “Nem Lyn az, aki elvárja ezt tőlem mondta George. A házasságunk követeli meg, hogy magasabb teljesítményt nyújtsak ezen a területen.”

És végül: amint folyamatosan változtatunk jellemünkön és élet­­stí­lusunkon, hogy az egyre jobban harmonizáljon Isten jel­le­mé­vel, egy­re több örömet jelent majd nekünk a Vele való kap­cso­lat. Ezen­kívül egyre mélyebb beteljesülést élünk majd át, amint meg­ta­­nul­juk, hogy ne a magunk, hanem az Ő dicsőségére éljünk. Ugyanez az alap­elv érvényes minden emberi kapcsolatra is. Miközben meg­ta­nu­lunk egymáshoz al­kalmazkodni, és összhangba hozzuk tetteinket és hoz­­záállásunkat egy­má­séival, egyre növekvő örömet és élvezetet je­lent majd nekünk az, hogy a társunk beteljesülését keressük, és nem a ma­gun­­két. Ha visszatartjuk egy­mástól saját magunkat, akkor ki­e­lé­gü­let­le­nek maradunk, de ha odaadjuk magunkat, akkor beteljesülést fo­gunk át­­élni.

Az őszinte megbékélés egyik közvetlen következménye gyakran az, hogy sok probléma magától megoldódik. Nem annyira azok, ame­lyek a zavarokat okozták, hanem inkább azok, amelyek ennek a disz­har­mó­ni­ának a következtében jöttek létre. Az is gyakran megtörténik, hogy a meg­békélés folyamata során magatartásunk annyira meg­vál­to­zik, hogy a nehézségek és viszályok legfontosabb okai megszűnnek. Ami­kor sem­mivé lesznek a felsőbb- vagy kisebbrendűségi érzések, ami­kor nincs többé szükség agresszivitásra vagy védekező maga­tar­tás­ra, az ezek által okozott konfliktusok is szertefoszlanak. Egy idő múl­va már csak nevetünk magunkon, és tudunk együtt nevetni.

Dave Hunt - Uralkodás a föld királyain 7.

„Kezében egy aranypohár...”

A királyok palotákban laknak, szolgáik vannak, és alattvalóik fölött gyakorolt abszolút hatalmuk következtében óriási vagyonokat halmoznak fel. Ebből talán sejteni lehet, hogy milyen gazdag az a város, amelyik a föld királyain uralkodik. Így van ez a fenevadon ülő asszony esetében is „megékesíttetett vala arannyal és drágakővel és gyöngyökkel”, illetve „kezében egy aranypohár vala” (Jelenések 17,4).

Az aranypohár „tele (van) utálatosságokkal és az ő paráznaságának tisztátalanságával”, ami azt mutatja, hogy erre a vagyonra tisztátalan módon tett szert. Baronius bíboros, aki ugyan a pápaság védelmezője, maga is elismerte, hogy Szent Péter székében olyan szörnyetegek ültek, akik „tele voltak kéjvággyal és ravaszsággal, a gonoszság minden formájával, és áruba bocsátották Szent Péter székét kegyenceiknek”. Annales Ecclesiastici (Egyházi évkönyvek) című XVI. századi művében így ír:

"A római egyház... selyembe öltözött, drágakövekkel volt ékesítve, és nyilvánosan áruba bocsátotta magát aranyért... Papok, különösen pápák, soha nem követtek el annyi házasságtörést, nemi erőszakot, vérfertőzést, rablást és gyilkosságot... [mint a középkorban]."

Petrarca, a birodalom koszorús költője az avignoni pápai udvarról megvetően azt írja, hogy „az emberiség szégyene, a gonoszság fertője, a világ összes szennyét összegyűjtő kanális. Ott Istent megvetik, egyedül a pénzt imádják, és az isteni és emberi törvényeket lábbal tiporják. Mindenhol a hazugság terjeng: a levegőben, a földön, a házakban és legfőképpen a hálószobákban”. Avignonra mint „a Nyugat Babilonjára utalva Petrarca kijelentette:

"Itt uralkodnak a galileabeli szegény halászok utódai... arannyal megrakva, bíborba öltözötten, dicsekedve az uralkodóktól és a nemzetektől zsákmányolt javakkal. A szent magány helyett bűnözők seregét találni, a józanság helyett buja estélyeket..., az apostolok mezítelen lábai helyett... arannyal felcicomázott lovakat. Az arany már lassan szinte mindent elborít, ha az Úr nem ítéli meg ezt a pazar fényűzést."

A középkori Róma gazdagságáról de Rosa így ír: „A bíborosok hatalmas palotákat tartottak fenn számtalan szolgával. Egyik pápai tanácsos azt állította, hogy bármikor is keresett fel bíborost, azt mindig aranyérméit számolgatva találta. A Kúria olyan hivatalnokokból állt, akik tisztségüket pénzen vásárolták meg, és a nagy költséget valahogyan feltétlenül be akarták hajtani... A püspökségeknek, az apátságoknak, a plébániáknak, illetve a bűnbocsánatnak megvolt a pontos ára. A fekete selyemből hímzett, keresztekkel díszített 5 cm széles palliumért az érsekeknek fizetniük kellett. Ez a szerény kellék a pápai pénzesládákba éveken keresztül több száz millió aranyforintot hozott; az 1432-ben tartott bázeli zsinat ezt ‘a pápaság által valaha is kitalált legundokabb találmánynak...’ nevezte”. De Rosa így folytatja:

"A felmentések (diszpenzációk) voltak a pápák további bevételi forrásai. Rendkívül szigorú, szinte lehetetlen törvényeket hoztak, és így a Kúria a felmentések áruba bocsátásával meggazdagodhatott.

Pénzt kértek a böjt alóli felmentésért... Mindenekelőtt azonban a házasság bizonyult rendkívül gazdag bevételi forrásnak. Rokoni kapcsolatokat mutattak ki olyan házastársak között, akik nem is álmodtak arról, hogy rokonok lehetnének. A felmentések - vagyis a „vérségi” kapcsolat ellenére a házasság engedélyezése - évente egymillió aranyforintot jövedelmeztek."

Reinhard Bonnke - Halhatatlan cselekedetek haladók számára 5.

AZ AZ ASSZONY

A csata után ünnepség következett. Debóra, a prófétanő és Bárák, a tábornok győzelmi dalt énekelt, amelyben egyenként megnevezték a törzseket. Az ének tele van gúnnyal. Dán, Zebulon és Naftali után sorolták Rúbent, akiről örökké tartóan leírták, mintegy kőbe vésve: "Rúben patakjainál nagyok voltak az elhatározások!" (Bír. 5:16.).

Hadd rajzoljam tovább egyszerű képemet! A Rúben-félék voltak a gondolatgazdagok, akik megfontolták a dolgokat, és döntéseket hoztak. Képzettek voltak, jól tudtak beszélni. Amikor az izzadt és rohanó hírnök lihegve megérkezett közéjük, és így kiáltott: "Sürgős! Sürgős! Debórától, a bírától", Rúben gyorsan elvette a levelet. Azonnal összehívta a bölcsek tanácsának rendkívüli ülését. Együtt komolyan odafigyeltek Debóra levelére, ahogyan mindig, minden ügyre odafigyeltek. A tanács leült, és először elolvasta a legutóbbi ülés jegyzőkönyvét. A tagok mérlegelték a helyzetet. Profi gondolkodók voltak. Hamarosan kikövetkeztették, hogy ez az ügy túl fontos ahhoz, hogy gyors döntéseket hozzanak, amiket később talán megbánnának. Szokott óvatosságukkal úgy határoztak, hogy alszanak rá egyet, és másnap, pihent aggyal újra összeül a tanács.

Tehát másnap Debóra üzenetét minden oldalról alaposan megvizsgálták. Jegyzőkönyvbe vették az egyhangú következtetést - cselekedni kell. Azonban, mielőtt a csatába siettek, egy tervet kellett felvázolni. Ezért a következő napon haditanácsot tartottak, és meghatározták az általános hadmozdulatok tervét. Nagyszerű! Nos, mi lesz a sereg ellátásával, az ehhez szükséges eszközökkel és parancsnokolással? Boldogan szenteltek egy újabb napot ezeknek a roppant fontos témáknak. A tanács biztosította a csata sikerét. Elsőosztályú sereget hoztak össze. Az egész tervezgetés időt vett igénybe, de jobb, ha az ember felkészülten indul neki.

A tanácskozás alatt teaszünetet tartottak, felálltak, kinyújtóztatták tagjaikat, és nagyon elégedettek voltak eddigi munkájukkal. Sétálás közben meghallották a távoli csata zaját, és az égen látták az égő falvak füstjét. Megpillantottak egy csapatától elkeveredett katonát, aki vérző sebekkel támolygott feléjük. Hálatelt szívvel érezték, hogy ők már a segítségnyújtás tervén dolgoznak. Eközben folyt a csata.

Volt egy komoly nehézség, ami aggasztotta őket. A következő napon újra találkozott a tanács, és végül ezt a dolgot kellett napirendre tűzniük. A gond Debórával volt. Ő asszony volt! Hogyan viszonyuljanak egy nő felhívásához? Mikor volt egyáltalán nő a vezető? Csak Ádámot vezette Éva, akkor is bűnbe estek. Debóra akadályozta őket. Mindaz, amit tanultak és tudtak, nem engedte meg nekik, hogy Debóra hívására elinduljanak. Még nem volt példa olyasmire, hogy egy asszony átvette volna a hatalmat, hogy kormányozzon és bíráskodjon. Megáldhat Isten olyan férfiakat, akik egy nőt követnek a csatába? Ez hamar megvilágosodott a tanácskozók előtt. Nem szabad elindulniuk. Ez elvi kérdés.

Mindez a mi korunkat tükrözi. Az embereknek gyakran nem tetszik az a mód, ahogyan a dolgok történnek. Nem tetszik nekik a vezetőség, a módszer, vagy az időzítés, a csapat. Néha az értelmünk hoz fel ellenérveket: "Evangelizáció - a mi képzettségi szintünkkel? Ez nem Pál és Péter kora! Lélekmentés? Ébredés? Mindez jó volt őserdőlakóknak, de nekünk más megközelítésre van szükségünk."
Ezek az emberek mégse találnak másik módszert.

Némelyek a kenyerek és halak evangéliumát hirdetik. Jézus azt mondta: "Munkálkodjatok, ne az eledelért, amely elvész, hanem az eledelért, amely megmarad az örök életre, amelyet az embernek Fia ád majd néktek" (Jn. 6:27.).
Mások többet adnak a szellemiségre és a minőségre, mint arra, hogy kikapjanak embereket az örök tűzből. Ők szépen prédikálnak, és elegánsan díszítik a szószéket, de hiányoznak az első vonalból. Némelyek szélsőségesen ájtatosak, odaszántan foglalkoznak a Szent Szellem munkájával önmagukban és a gyülekezetükben. Egy evangélista megzavarná és félbeszakítaná azt, amit Isten az elmúlt években cselekedett. Ők nem tudnak evangélistákat támogatni. Az evangélisták magukra vonják a figyelmet, és akadályozzák a mélyebbreható fejlődést. Tehát áradnak a kegyes szavak, de nem történnek erőfeszítések. Drága emberek mennek tovább ugyanúgy, bűneikben haldokolva.

Derek Prince - Hogyan semmisíti meg Krisztus a sátán munkáját? 14.

Most nézzük tovább az Igét a millenniumról, az idők teljességéről, Isten tervének teljes betöltéséről. Efézus 1-ben láthatjuk, hogyan szűnik meg a hiábavalóság Isten teljes munkája által.

Efézus 1,9-10: Megismertetvén velünk az Ő akaratának titkát az Ő jó kedve szerint, amelyet eleve elrendelt magában. (Tehát a millenniumtól kezdve mindenkor.) Az idők teljességének rendjére nézve, hogy ismét egybeszerkeszt magának mindeneket a Krisztusban.

Az 1 Korinthus 15-ben ugyanez fordul elő, amikor Krisztus átad mindent az Atyának, hogy Isten legyen minden mindenben. Különleges helyzetünk van mindebben a kegyelemben, mert mi először hittünk, bíztunk Krisztusban minden korokon át. Mi leszünk az Ő kegyelmének dicsőséges gazdagsága. Azután a Jelenések könyvében további képet találunk a hiábavalóságból való végső megváltásról.

Jelenések 21,1-5. Ezután láték új eget és új földet: mert az első ég és az első föld elmúlt vala, és a tenger nem vala többé. És én János látám az új várost, az új Jeruzsálemet, amely az Istentől szállá alá a mennyből, elkészítve, mint egy férje számára felékesített menyasszony. És hallék egy nagy szózatot, amely ezt mondja vala az égből: Imé az Isten sátora az emberekkel van, és velük lakozik, és azok az Ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velük az Ő Istenük. És az Isten eltöröl minden könnyet az ő szemeikről, és a halál nem lesz többé, sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.

Ez a teljes megváltás a hiábavalóság minden formájától. A fájdalom, a szomorúság, a szülési fájdalom, a betegség, mind eltöröltetik.

Jelenések 21,9: És jőve hozzám egy a hét angyal közül, akinél a hét utolsó csapással telt pohár vala, és szóla nékem, mondván: Jer, megmutatom néked a menyasszonyt, a Bárány feleségét.

Az angyal az új Jeruzsálemet mutatta meg. Az új Jeruzsálem nem a menny, hanem a gyülekezet végső megnyilvánulása, megjelenése. A gyülekezetben Isten ott fog lakozni a teremtésben. Ez a legfőbb célja, hogy találjon egy lakóhelyet, amelyben kinyilvánítja önmagát az egész teremtés számára.

Jelenések 21,24-26. És a pogányok, akik megtartatnak, annak világosságában járnak, és a föld királyai az ő dicsőségüket és tisztességüket abba viszik. És annak kapui be nem záratnak nappal (éjszaka ugyanis ott nem lesz), és a pogányok dicsőségét és tisztességét abba viszik.

Mi leszünk a világmindenség központja, mert Isten bennünk fog lakni, és mi leszünk azon a helyen, ahová minden nemzet a világon az imádatot és a dicsőséget hozza. Ezen a ponton a hiábavalóság teljesen megszűnik. Minden átok, minden fájdalom, minden ellenségeskedés, minden feszültség, minden elválás, minden keserűség meg fog szűnni. A hiábavalóság teljesen eltűnik. Mindennek a központja az új teremtés Krisztusban, a menyasszony, a Bárány felesége. Tehát ahogy az első Ádámon keresztül a hiábavalóság jött, az új fajon keresztül, Jézus Krisztusban a hiábavalóság eltöröltetik.

A tenger nagy titok. A Biblia beszél a bűnbocsánattal kapcsolatban beszél a tengerről, hogy Isten a bűnöket a tenger mélyére veti. Nem tudni miért teremtett Isten tengert, de valószínű ott van a mélység és a tömlöcök, ahol Isten fogva tart gonosz angyalokat. A tengernek vannak titkai, de az új világban a tenger meg fog szűnni.

Tom Marshall - Hogyan békél meg Isten? 6.

Másodszor: meg kell nyitnunk a szívünket egymás előtt. Gyak­ran szükség van arra, hogy szavainkkal közeledjünk a másik em­ber­hez, vagy testileg megérintsük egymást. Feltűnt nekem, milyen gyak­ran írja a Biblia Jézusról, hogy amikor a szíve megindult valakin, ak­kor meg­érin­tette, kinyújtotta felé a kezét, vagy kézen fogta. Ilyen sza­vak­kal szólt hozzájuk: “Fiam, leányom, leányka, asszony”.

Időnként látom az emberek szemében, vagy hallom a hangjukon az ilyen­kor átélt meglepetést. Rájönnek, hogy azelőtt még soha az élet­ben nem sikerült megérinteniük a másik ember igazi személyiségét. Olyan cso­portokban, ahol korábban keserű viszályok és meg­osz­tott­sá­gok vol­tak politikai kérdések, vagy bizonyos alapelvek miatt, ugyan­ilyen mon­datokat hallhatsz: “Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen remek fickó”, vagy “Ha egyenként megnézzük őket, egész ren­des emberek”.

Harmadszor: ha megbánással és alázattal megyünk oda egy­más­hoz, akkor bocsánatot kérhetünk, és megbocsáthatunk egy­más­nak elidegenedésünk miatt, és a Kereszt békéltető mun­ká­já­ba vetett hittel befogadhatjuk egymást egy új kapcsolatba. Ne ve­szítsd szem elől azt a tényt, hogy ez egy hitbeli lépés! Ugyanúgy hit­be­li lépés, mint amikor üdvösségünk érdekében elfogadjuk Krisztust, mi­vel amit elfogadunk, az maga az üdvösség, a Kereszt munkája, amit a szétesett kapcsolatok helyreállítása érdekében tesz. Hit által egy ma­ga­sabb szinten tapasztaljuk meg, mit jelent igaz embernek lenni, mi­vel hely­reáll kapcsolatunk egy embertársunkkal. Ha ezt esetleg fur­csá­nak találod, akkor olvasd el Jób könyve 33. részének 26. versét, ami arról be­szél, hogy Isten visszaadta valakinek az igazságát, és a szö­veg­össze­függésből látni fogod, ez azt jelenti, hogy Isten meg­gyó­gyí­totta, és hely­reállította testének jó kapcsolatát a környezetével.

Ez az a pont, ahol a szív megváltozik, ahol áradni kezd a szeretet azok felé, akik valamikor ellenfeleinkké vagy ellenségeinkké váltak. A múlt­beli kudarcok és csalódások ellenére újjászületik a bizalom, és mi, akik megszegtük ígéreteinket, vállalt kötelezettségeinket és es­kün­ket, új­ból megbízhatók lehetünk. Nem véletlen, hogy a Kereszt vál­toz­tatta hű­séges apostollá Pétert, aki megtagadta Krisztust, és má­so­kat, akik hű­ségfogadalmuk ellenére elhagyták Őt.

Az is itt történik meg, hogy más szemmel kezdjük nézni a másik em­­bert, és olyan értékeket fedezünk fel egymásban, amelyeket már ré­gen elveszítettünk. Eszembe jut egy asszony, aki ezen a ponton így szólt: “Rájöttem, hogy érdemes volt megmentenünk a házasságunkat, mi­vel a férjemet érdemes volt megtartani, és azt hiszem, engem is”.

És végül: valószínűleg ezen a ponton, ahol az egyik ember ta­lál­ko­zik a másikkal, támad fel az a különös, kielégíthetetlen kíváncsiság, hogy megismerjek másokat, és hogy engem is megismerjenek.

Hogy mi történik ezen a ponton, az egyénenként változik, és rend­kí­vül széles skálán mozog. Amint megfigyelhettem, ugyanannyira sze­mély­re van szabva, mint az, amit az emberek az újjászületés során meg­tapasztalnak, ugyanis nem valamiféle technikával van dolgunk, ha­nem egy személyes találkozás jön itt létre. Egyesek számára ez egy azon­nali átváltozást jelent, mint amilyen egy hirtelen megtérés. Em­lék­szem egy házaspárra, akik rendkívüli mértékben elidegenedtek egy­más­tól, és mély sebeket hordoztak. Több mint két évet töltöttek egy­mástól távol. A férfi keresztény lett, kibékült a feleségével, és új­ból szerelmesek lettek egymásba. És mindez egyetlen hét leforgása alatt történt. Másoknál ez fokozatosan zajlik le: az egymás felé való ki­nyúlás, a kezdet sokkal tapogatózóbb és óvatosabb. Ott van a le­ve­gő­ben annak valóságos, de alig észrevehető felismerése, hogy a dol­gok megváltoztak, valami új és mélyreható dolog történt közöttük.

Ott, ahol egy egész csoport van érintve, szükségszerűen az utóbbi vál­to­zat az általánosabb, mivel a csoport tagjai különféleképpen, más és más tempóban jutnak el a megbékéléshez.

De a végeredmény lényegét tekintve mindig ugyanaz: híd épül a sza­­kadék fölött, és azok, akik elidegenedtek egymástól, akik között meg­szűnt az élő kontaktus, újra megtalálják egymást.

De egymás elfogadásával együtt azt is felismerjük és el­is­mer­jük, hogy meg kell változnunk. Most már rá tudjuk szánni ma­gun­kat arra, hogy szembenézzünk azokkal a változásokkal, amelyek a meg­bé­ké­léssel egyidőben szükségessé váltak, képesek vagyunk se­gí­te­ni egy­más­nak ezekben a változásokban, függetlenül attól, mennyire ké­nyelmetlennek és nehéznek tűnnek is kezdetben. Azt fogjuk ta­pasz­tal­ni, hogy Isten kegyelme új kezdettel ajándékoz meg minket. Új erő árad belénk. A kialakuló kapcsolat szövetségre épül, ezért változás, sőt radikális változás közeledik. Nem tehetjük meg, hogy vissza­csú­szunk a régi kerékvágásba: ha akkor nem volt jó úgy, ahogy csináltuk, ak­kor most sem lesz jó. Új tervrajzot kaptunk a kezünkbe. Arra kö­te­lez­tük el magunkat, hogy egy szilárd kapcsolatot építünk rá arra a négy pillérre, amit a könyv korábbi fejezeteiben kifejtettünk: a sze­re­tet, a bizalom, a tisztelet és a megértés oszlopára.

“Bárcsak tudtam volna mindezt húsz évvel ezelőtt, amikor meg­nő­sül­tem! - sóhajtott fel egyszer egy középkorú férfi. - Szükségem lett vol­na valami vezérfonalra, és olyan súlyos bajt okoztam tu­dat­lan­ság­ból, mintha rosszindulatból tettem volna mindent.”

Még a problémákkal is megújult reménységgel nézhetünk szembe, mi­­vel találtunk egy biztos pontot, ahol megvethetjük a lábunkat, mi­köz­ben ezekkel birkózunk. Csak most kezdhetünk el foglalkozni a prob­lé­mákkal. Nem előbb, csak most!

Dave Hunt - Uralkodás a föld királyain 6.

További bizonyítékok

IX. Gergely (1227-41), aki felállította az Inkvizíciót, és aki elrendelte, hogy az eretnekeket világi hatóságok végezzék ki, azt hangoztatta, hogy a pápa úr minden és mindenki fölött. IV Ince (1243-54) ezzel egyetértett, és azzal érvelt, hogy a pápák nem a Konstantin-féle ajándékozási okirat alapján kapják birtokaikat, hanem ezt már előtte megadta Isten nekik. VIII. Bonifác még ennél is tovább ment, és 1302-ben Unam Sanctam bullájában minden világi hatalom fölötti uralmat magának követelt, és a pápának való tökéletes engedelmességet az üdvösség feltételévé tette.

A római császár, Rőtszakállú Frigyes (akinek nyakára III. Sándor pápa a lábát tette) halála idején már régóta köztudott volt, hogy „senki sem nyerheti el [a birodalmi koronát] anélkül, hogy a pápa meg ne
koronázná...”

„IV. Károly császár biztosította a békét és az egyetértést a pápasággal azáltal, hogy teljesen visszavonult az itáliai területen, [hagyta, hogy ott a pápa kormányozzon], és ezt az őt követő uralkodók is tiszteletben tartották egészen a középkor végéig”.

II. Gyula pápa (1503-13), mivel megharagudott a francia XII. Lajosra, mert nem támogatta hadjáratát, egyik pápai bullájában megfosztotta birodalmától, és azt az angliai VIII. Henriknek adományozta azzal a feltétellel, hogy a pápát támogatja a háborúkban, és ezzel bizonyítja hűségét. II. Gyula azonban meghalt, mielőtt a bullát kiadták volna. A pápai birtokok megnövelését célzó „szent háborúk” iránti szenvedélye még Michelangelót is - akit a sixtusi kápolna mennyezetének festésével bízott meg - arra ihlette, hogy Gyuláról és a többi pápáról a következő sorokat írja:

"Kehelyből kardot és sisakot csinálnak, az Úr vérét pedig pénzért árulják."

Nemrégiben jelent meg egy cikk egy amerikai katolikus lapban, és ebben egy pap a következőket írja: „Az egyházat teljesen felforgatták olyan emberek törekvései, mint VII. Gergely, III. Ince vagy VIII.  Bonifác, és egy olyan politikai-egyházi intézménnyé alakult át, amelyik zsarnoki hatalmat gyakorolt mind az egyházi, mind a világi szférában”. Nem említi azonban azt, hogy Róma dogmái és követelései még ma is ugyanazok, mint amik akkor voltak. Ez az egyház semmit nem változott, csak a körülmények kényszerítik arra, hogy taktikát változtasson." 

VII. Gergely nyílt fenyegetése és támadása ma már nem működne. Bár finomabb formában gyakorolja, a Vatikán hatalma ma is legalább annyira jelentős, mint volt. Egy szerző, aki egész életében a Vatikánt tanulmányozta, végül erre a következtetésre jutott: "A Vatikán... a mai kor legjelentősebb szuperhatalma. Híveit, akiknek száma megközelíti az egymilliárdot, könnyen rá lehet venni arra, hogy bármit megtegyenek a világ legkülönbözőbb pontjain... így tehát [minden kormány számára] fontos, hogy a pápa támogatását elnyerje, bármilyen politikát is folytat... A Vatikán politikáját a pápa irányítja..., [aki mögött] se parlament, se szenátus, se semmi ehhez hasonló demokratikus testület nem áll..., amely döntéseit és politikáját felülbírálná, vagy hatalmát korlátozná. Abszolút zsarnok uralkodó - a szó szoros értelmében."

Reinhard Bonnke - Halhatatlan cselekedetek haladók számára 4.

PÉNZSZAPORÍTÓK VAGY TÖRTÉNELEMFORMÁLÓK?

A Debóra levelével igyekvő hírnök jobb válasz reményében érte el Zebulont és Naftalit. Ez a két férfi a mezőn dolgozott és a völgyekben a meleg nap alatt. A fiatalabb és erősebb férfiak várták a nap végét, hogy örülhessenek fiatal feleségük és gyermekeik körében, összegyűltek a siető küldönc körül, hogy meghallgassák Debóra hívását a hadba, és megfontolják azt. Mit tegyenek? Hiszen csak egy lehetőség van: menni! "Dicsőség az Úrnak!" - mondták - "Mert az Úr felkent valakit, hogy vezessen minket. Most vessünk véget Jábin és banditái állandó zaklatásainak. Köszönet Istennek Debóráért! Mi támogatjuk őt a végsőkig. Mondd meg neki, hogy már el is indultunk! Számíthat ránk."

Metszőolló helyett dárdát ragadtak. A férfiak megölelték gyermekeiket, megcsókolták feleségüket, és elmasíroztak a csata forgataga felé. "Zebulon, az halálra elszánt lelkű nép, és Naftali, a mezőség magaslatain" (Bir. 5:18.).

A háborút gyorsan megnyerték. Dánnak viszont ez nem jelentett dicsőséget. Debóra vezette Izraelt, egy asszony, és egy másik asszony, Héber felesége adta meg a híres kegyelemdöfést. Siserát a saját sátrában a földhöz szegezte a fején átvert szöggel, így vetett véget a kánaánita sereg tombolásának.

Aztán Debóra bírói kőrútjára indult, és megérkezett a kikötő rakpartjára, hogy meglátogassa Dánt. Csak egy lesújtó kérdést akart feltenni neki: "Miért időzött Dán a hajóinál?" Dán ült és hallgatott, ujjai idegesen játszottak egy pénzérmével. Nem tudott ennek az Isten Szent Szellemével felkent asszonynak a szemébe nézni. Debóra kérdése élete végéig kísértette Dánt. Ezt a kérdést Isten trónja előtt újra hallani fogja, amikor neki és mindannyiunknak el kell számolnunk az életünkkel. Rá fog nézni Dán az Úrra? Vagy túlzottan szégyellni fogja magát, nem tud majd mit felelni, és zavartan lehajtja a fejét?

Zebulon és Naftali nem értett az üzlethez - Dán talpraesettebb volt. Dán szaporította a pénzt. Zebulon és Naftali viszont történelmet csinált aznap, amint harcolt és győzött, hogy megmentse Izraelt egy emlékezetes csatában, amelyről még ma, 3000 évvel később is beszélnek. Kockára tettek mindent, az életüket is, amikor a mezőség magaslatain küzdöttek. Dán semmit sem kockáztatott. Soha. Amikor meghalt, ő volt a leggazdagabb, mégis a legnyomorultabb ember az országban, hálószobájában a mennyezetig értek az aranyhalmok, állandóan látta és így nézegethette őket. Dán mindaddig az aranyért élt. Aztán, amikor lelke elhagyni készült testét, Dán az aranya után kapott, magával akarta vinni. A halál angyala azonban nevetve elsöpörte őt: "összehordtad a pénzhegyedet, és most valaki más fogja elkölteni'' - jelentette ki az angyal.

Isten hívását meghallják ma a Zebulon- és Naftali-féle emberek, de a Dán-félék nem. A gyülekezetekben mindkét típus megtalálható. A Dán-félék fontosabbnak tekintik üzletüket, mint Isten munkáját. A hátsó kertjük fontosabb, mint az aratni való mezők. Az otthonuk fontosabb, mint az, hogy az elveszettek a mennybe jussanak. A takarékosság fontosabb, mint lelkek megmentése. "Megnősültem és azért nem mehetek." Zebulon elhagyta a feleségét, és megmentette az országot.

Ha bármelyik lelkészt megkérdezed, megmondja neked, kik a dáni, zebuloni és naftali jellemek. "Mindig ugyanazok az emberek vállalkoznak, adakoznak és dolgoznak. Ha ők nem lennének, bezárna a gyülekezet." Némelyek mindent feladva engednek Isten hívásának, mások 50 forintot sem kockáztatnának Istenért. Zebulon és Naftali meghalt a csatamező magaslatain Istenéit és az Ő országáért.

Jézus azt mondta: "Aki elveszti az életét, megtalálja azt", valamint: "Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját." Nemes dolog ez a fajta halál, és még az a készség is az emberben, hogy mindent odaadjon. Az ilyesmit most a földön becsüljük és elismerjük. Maga az Úr is el fogja ismerni ezt, amikor az élet ragyogó koronáját teszi majd Magának Krisztusnak a keze a hívő fejére. A Dán-félékről azt mondta Jézus: "Aki megmenti a maga életét, elveszti azt."