Új nép születik
A pészach a zsidóság nemzeti ünnepe maradt, anélkül, hogy különösebb, történelmileg mérhető hatást tett volna más nemzetekre, ameddig a kereszténység nem adott neki olyan új tartalmat, amely a nemzeti megszabadulást immár általános emberi megmeneküléssé értelmezte át. A zsidó Jézus mintegy harmincnégy esztendő híján éppen kétezer éve a pészach ünnepét választotta a Megváltás megtörténtének időpontjául. Önmagát azonosítva a szabadulásért feláldozandó báránnyal, a hivatalos ünnepnapon tudatosan átadta önmagát a halálos ítéletnek, hogy kiomló vérével megjelölve a fát, szabadulást hozzon azoknak, akik "a világ fejedelmének", a Sátánnak a rabszolgaságában sínylődnek, aki láthatatlan láncokkal: a bűnökkel kötözi őket "e jelenlegi gonosz korszakhoz". A későbbi keresztény írásmagyarázat ennek megfelelően a pészach eseményének egészét mindmáig így magyarázza: Egyiptom a világnak felel meg, pontosabban e jelenlegi gonosz világkorszaknak. Hogy ez valóban lényegénél fogva, legalapvetőbb szerkezetében, működésében gonosz, azt mindenki pontosan tudja, érzi – aki nem, az nagyon nagy bajban van. A fáraó: "e világ (gonosz korszak) fejedelme", a Sátán. A rabszolgaságban tartó erő: a bűn. A bárány: Jézus, akinek a vére a bűnök bocsánatáért omlott ki. Ez a vér biztosít egyedül védelmet a szellemi halál és a világba való belefeledkezés pusztító erejével szemben, és ez oldozza ki a világban való szellemi fogság köteleit, a bűnöket: így vonulhatnak ki a gonoszok uralta világkorszak egykori rabjai a szabadságba. A Sátán pusztító ereje, a bűn "elkerüli" őket. Új nép születik: az Egyház, amely néppé válni és erkölcsöt kapni – előbb a szabadság s abból az erkölcs – indul hosszú, sivatagi – próbatételekkel gazdag – vándorlására.
A pészach nemzeti ünnepből ezzel az emberiség egyik legalapvetőbb egzisztenciális tapasztalatának, a világ gonoszságából és a személyes bűnökből való sikeres kimenekedésnek ünnepévé válik. Ennek a valóságosságát és fontosságát nem lehet túlhangsúlyozni, de még talán leírni sem. Az ünnep annyira ünnepivé válik, hogy már meg sem lehet igazán ünnepelni: minden, az év egyes napjaihoz kötött ünneplési kísérlet silánynak tűnik a szabadulás mindennapos valósága mellett.
Az egyetemes ünnep
Jézus e szavakkal eszi meg az utolsó vacsorán a bárányt: "...bizony mondom nektek, hogy nem eszem többé abból, amíg be nem teljesedik az Isten királyságában." Az Isten királysága az a világbirodalom, amely el fog jönni a Földre: az igazságosságnak, békének, örömnek, szeretetnek a birodalma. Az ószövetségi-újszövetségi közös reménység értelmében el kell jönnie majd egy olyan világkorszaknak, amely a mostaninak pontos ellentéte lesz szellemi lényegét tekintve: ahogyan most a Földön a bűn, a gonoszság és a nyomorúság uralkodik a jó fölött, elnyomva azt, akkor éppen fordítva lesz. A jó, az igaz és jogos uralkodik majd, elnyomva a gonoszságot. Nem nehéz észrevennünk, hogy ez az időszak még előttünk áll. Jézus szavai arra utalnak, hogy értelmezése szerint a pészachi bárány képe akkor "teljesedik be" majd. Ahogyan Izrael szabadulásakor a pészach-hal kezdődött el a sivatagi vándorlás, és negyven évvel később egy másik pészach-ünnepléssel fejeződött is be, az Egyház sivatagi vándorlása is hasonlóképpen fog véget érni: egy újabb "elkerülés" hozza majd el. A Jelenések könyvében újra feltűnik egy leölt bárány a mennyben, amelyen ugyan látszik, hogy leölték, mégis él. Tevékenysége nyomán immár az egész Földet érik pontosan – szembetűnően – ugyanazok a csapások, amelyek egykoron Egyiptomot érték: a vizek vérré válnak, különös sáskahadak lepik el az emberiséget, sötétség borít el mindent. Az egész bolygót megdöbbentő katasztrófák rázzák meg gyors egymásutánban.
Itt felmerül a kérdés, ahogyan az első esetben is: valóságosan megtörténne mindez? Vajon az egyiptomiak elhitték volna néhány évvel korábban, hogy lehetséges az, ami azután megtörtént velük? Aligha. Ma is abból indulunk ki, amit már megéltünk – nem nagyon tudunk elfogadni olyasmit, amihez még hasonlót sem láttunk soha. De vajon ettől még valóban nem is történhet meg?
A harmadik pészach is kivonulással ér majd véget, miután a csapások különleges módon elkerülik azokat, akik a bárány vérében lévő lehetőséggel élnek. Ekkor az ünnep egészen egyetemessé válik: immár nem egy kiválasztott természetes nemzet, nem is egy kiválasztott szellemi közösség, hanem maga az egész emberiség menekül meg a világ gonoszságának, a bűnnek a láncaiból, hogy kilépve a valódi szellemi szabadságba, erkölcsöt tanuljon, "néppé" váljon, és új, ezúttal már boldog korszakok felé induljon.
A pészach a zsidóság nemzeti ünnepe maradt, anélkül, hogy különösebb, történelmileg mérhető hatást tett volna más nemzetekre, ameddig a kereszténység nem adott neki olyan új tartalmat, amely a nemzeti megszabadulást immár általános emberi megmeneküléssé értelmezte át. A zsidó Jézus mintegy harmincnégy esztendő híján éppen kétezer éve a pészach ünnepét választotta a Megváltás megtörténtének időpontjául. Önmagát azonosítva a szabadulásért feláldozandó báránnyal, a hivatalos ünnepnapon tudatosan átadta önmagát a halálos ítéletnek, hogy kiomló vérével megjelölve a fát, szabadulást hozzon azoknak, akik "a világ fejedelmének", a Sátánnak a rabszolgaságában sínylődnek, aki láthatatlan láncokkal: a bűnökkel kötözi őket "e jelenlegi gonosz korszakhoz". A későbbi keresztény írásmagyarázat ennek megfelelően a pészach eseményének egészét mindmáig így magyarázza: Egyiptom a világnak felel meg, pontosabban e jelenlegi gonosz világkorszaknak. Hogy ez valóban lényegénél fogva, legalapvetőbb szerkezetében, működésében gonosz, azt mindenki pontosan tudja, érzi – aki nem, az nagyon nagy bajban van. A fáraó: "e világ (gonosz korszak) fejedelme", a Sátán. A rabszolgaságban tartó erő: a bűn. A bárány: Jézus, akinek a vére a bűnök bocsánatáért omlott ki. Ez a vér biztosít egyedül védelmet a szellemi halál és a világba való belefeledkezés pusztító erejével szemben, és ez oldozza ki a világban való szellemi fogság köteleit, a bűnöket: így vonulhatnak ki a gonoszok uralta világkorszak egykori rabjai a szabadságba. A Sátán pusztító ereje, a bűn "elkerüli" őket. Új nép születik: az Egyház, amely néppé válni és erkölcsöt kapni – előbb a szabadság s abból az erkölcs – indul hosszú, sivatagi – próbatételekkel gazdag – vándorlására.
A pészach nemzeti ünnepből ezzel az emberiség egyik legalapvetőbb egzisztenciális tapasztalatának, a világ gonoszságából és a személyes bűnökből való sikeres kimenekedésnek ünnepévé válik. Ennek a valóságosságát és fontosságát nem lehet túlhangsúlyozni, de még talán leírni sem. Az ünnep annyira ünnepivé válik, hogy már meg sem lehet igazán ünnepelni: minden, az év egyes napjaihoz kötött ünneplési kísérlet silánynak tűnik a szabadulás mindennapos valósága mellett.
Az egyetemes ünnep
Jézus e szavakkal eszi meg az utolsó vacsorán a bárányt: "...bizony mondom nektek, hogy nem eszem többé abból, amíg be nem teljesedik az Isten királyságában." Az Isten királysága az a világbirodalom, amely el fog jönni a Földre: az igazságosságnak, békének, örömnek, szeretetnek a birodalma. Az ószövetségi-újszövetségi közös reménység értelmében el kell jönnie majd egy olyan világkorszaknak, amely a mostaninak pontos ellentéte lesz szellemi lényegét tekintve: ahogyan most a Földön a bűn, a gonoszság és a nyomorúság uralkodik a jó fölött, elnyomva azt, akkor éppen fordítva lesz. A jó, az igaz és jogos uralkodik majd, elnyomva a gonoszságot. Nem nehéz észrevennünk, hogy ez az időszak még előttünk áll. Jézus szavai arra utalnak, hogy értelmezése szerint a pészachi bárány képe akkor "teljesedik be" majd. Ahogyan Izrael szabadulásakor a pészach-hal kezdődött el a sivatagi vándorlás, és negyven évvel később egy másik pészach-ünnepléssel fejeződött is be, az Egyház sivatagi vándorlása is hasonlóképpen fog véget érni: egy újabb "elkerülés" hozza majd el. A Jelenések könyvében újra feltűnik egy leölt bárány a mennyben, amelyen ugyan látszik, hogy leölték, mégis él. Tevékenysége nyomán immár az egész Földet érik pontosan – szembetűnően – ugyanazok a csapások, amelyek egykoron Egyiptomot érték: a vizek vérré válnak, különös sáskahadak lepik el az emberiséget, sötétség borít el mindent. Az egész bolygót megdöbbentő katasztrófák rázzák meg gyors egymásutánban.
Itt felmerül a kérdés, ahogyan az első esetben is: valóságosan megtörténne mindez? Vajon az egyiptomiak elhitték volna néhány évvel korábban, hogy lehetséges az, ami azután megtörtént velük? Aligha. Ma is abból indulunk ki, amit már megéltünk – nem nagyon tudunk elfogadni olyasmit, amihez még hasonlót sem láttunk soha. De vajon ettől még valóban nem is történhet meg?
A harmadik pészach is kivonulással ér majd véget, miután a csapások különleges módon elkerülik azokat, akik a bárány vérében lévő lehetőséggel élnek. Ekkor az ünnep egészen egyetemessé válik: immár nem egy kiválasztott természetes nemzet, nem is egy kiválasztott szellemi közösség, hanem maga az egész emberiség menekül meg a világ gonoszságának, a bűnnek a láncaiból, hogy kilépve a valódi szellemi szabadságba, erkölcsöt tanuljon, "néppé" váljon, és új, ezúttal már boldog korszakok felé induljon.
