Az első pészach
Zsidó családokban a pészach ("elkerülés") ünnepének estéjén a család legifjabb fiának illik megkérdeznie a felnőtt férfiaktól: mit is ünnepelünk most voltaképpen? – azoknak pedig el kell mondaniuk. Egy ilyen kérdésre kétféleképpen lehet válaszolni. A válaszadó vagy megpróbál továbbadni egy tradíciót, amely a hétköznapokban semmit nem mond számára sem – vagy valóban az ünnepről beszél, feltételezve vagy érezve, hogy valami valóságosról, igazán fontos dologról szól. Ha már megemlékezünk róla, emlékezzünk meg valóságosan. Mit jelent az emberiség számára az "elkerülés"?
Több mint 3500 évvel ezelőtt Izrael népét kegyetlen rabszolgamunkára – vályogvetésre – fogta a József érdemeire már nem emlékező fáraó. A nemzet rendkívüli szaporaságát – amely már az egyiptomiak biztonságát, "életterét" fenyegette szerintük – megakadályozandó a zsidó fiúgyermekek megöletését is elrendelte. Ekkor a nép a Mindenhatóhoz emelte fel szavát – akit akkoriban nem sokkal ismert jobban bármely más nemzetnél: homályos emlékként élt bennük az atyák, Ábrahám, Izsák és Jákób Istentől való megérintettsége.
Az említett ima után még nyolcvan éven át öldökölhette szabadon a fáraó a zsidó gyermekeket (bár valószínűleg nem tette meg, hiszen akkor aligha olvashatnánk később férfiak tömeges jelenlétéről az Egyiptomból történő kivonuláskor). Semmi látványos nem történt, csak annyi, hogy egy családban megszületett Mózes, akit sikerült végül is megmenteni a haláltól. Negyvenévesen azután megmozdult benne valami: megölt egy zsidót verő egyiptomit, majd megkísérelt igazságot tenni testvérei között. Utóbbi kísérlete miatt idegen földre kellett menekülnie, ahol újabb negyven évet töltött el csendes magányban: apósa juhait őrizve a sivatagban. Isten nem sietett.
Amikor azután Mózest az égő csipkebokor lángjából megszólítva a Mindenható visszaküldi népéhez, hogy hozza ki őket Egyiptomból, néhány bátortalan kifogás után nyíltan is megtagadja a parancsot. Ekkor Isten egy pillanatra megharagszik – ez elegendő is Mózes engedelmessé válásához. Csodatevő erővel ruháztatik fel, majd hazaindul.
Nyolcvan évvel a fentebb említett ima után megérkezik Egyiptomba, és Isten követeként felszólítja a fáraót: engedje el Izraelt. A fáraó ellenállására válaszul Mózes a kapott jelekkel válaszol: a hihetetlen méretekben felszabaduló természetfeletti erő uralmat vesz a természet erői felett, és Egyiptomot eléri a tíz csapás: minden víz vérré változik, majd békák tömege borítja el egész Egyiptomot, azután a föld pora tetvekké változik, a fáraó további engedetlensége nyomán pedig ártalmas rovarok is elborítják az országot. Ezután dögvész tör ki az állatállományban, majd az emberek között tör ki – valószínűleg – himlőjárvány. Jégeső veri el a termést, még megmaradt részét pedig sáskák emésztik fel. Sötétség borítja el az országot, olyan, amelyen a lámpafény sem tud áthatolni, hiába gyújtják meg. Csak Izrael fiainak otthonaiban van világosság.
Az olvasó – hallgató, a kérdező fiú – most döntés elé kerül: elhiszi-e, hogy mindez pontosan így meg is történt, vagy csak bibliai mesének tartja. Ez egyáltalán nem mindegy. Előbbi esetben az embernek leírhatatlanul meg kell döbbennie, hogy ilyen egyedülálló esemény valaha is történt a Földön – utóbbiban a vallásoskodó félálom érdektelenségébe süllyed az asztali beszélgetés: hiszen mi okosat lehetne mondani egy ennyire buta és gyermekded meséről?
Mi az előbbi nyomon indulunk tovább – és máris szinte felfoghatatlanul sokkoló az, amit hallunk. Elérkeztünk a tizedik csapáshoz: Izrael fiai családonként levágnak egy-egy bárányt, majd annak vérével bekenve ajtófélfáikat, bezárkóznak. Útra kész öltözetben, saruban, kezükben bottal, összecsomagolva, éjfél körül nagy sietséggel megeszik a bárány megsütött húsát. Kint a városban eközben tömeges jajveszékelés tör ki: Egyiptomot elárasztották a gonosz angyalok, akik minden házban, amelynek ajtaján nincsen bárányvér, megölik az elsőszülötteket, emberekét, állatokét egyaránt. A bárány vére azonban megmenti azokat, akik elhitték a figyelmeztetést, és éltek a menekülés lehetőségével: a gonosz angyalok nem tudnak ártani a bent lévőknek, hanem elkerülik a házat, mintha irtóznának a bárányvértől – innen a név: pészach, "elkerülés". Be sem fejezhetik az étkezést a zsidók, amikor a fáraó küldöttei felszólítják őket az ország azonnali elhagyására. Hatszázezer ember vonul ki Egyiptomból a sivatagba, a szabadságba, hogy ott Istennel találkozva törvényt kapjon és néppé váljon. Isten először szabadságot adott, feltétel nélkül, azután a szabadságra építve erkölcsöt.
Izrael e nemzeti ünnepén, szabadságának és néppé válásának ünnepén a hagyomány szerint a legfontosabb az, hogy minden megemlékező zsidó teljesen tudatosan tisztában legyen azzal: Isten őt személyesen vezette ki Egyiptomból; és ő is ott volt utána a sivatagban. Remélheti, hogy népét ma is és mindenkor minden hasonló helyzetből ugyanígy menti meg Isten, ha végveszélybe kerül.
