Hack Márta - Megérint a hozzáférhetetlen 3.

A szent pap

A szentség megértéséhez elsőként a papság és a főpap személyét kell magunk előtt látnunk (3Móz 21–22. fejezet). Áronnak és fiainak, valamint utódaiknak abban a kiváltságban volt részük, hogy az Úr őket választotta ki, hogy közel legyenek Őhozzá, és a nép áldozatait és ajándékait az Úrhoz vigyék. Ítélőképességgel kellett rendelkezniük, hogy taníthassák a népet: „Bort és szeszes italt ne igyatok te és a te fiaid veled, mikor bementek a gyülekezet sátorába, hogy meg ne haljatok. Örökkévaló rendtartás legyen ez a ti nemzetségeitekben, hogy különbséget tehessetek a szent és közönséges között, a tiszta és tisztátalan között, és hogy taníthassátok Izrael fiait mindazokra a rendelésekre, amelyeket az Úr szólott vala nékik Mózes által.” (3Móz 10:9–11)

Akiket Isten közel engedett magához, azokban kívánta megmutatni szentségét és dicsőségét. Ezért Mózes tolmácsolásában részletes törvényt kaptak arról, milyen követelményeknek kell megfelelniük, hogy Isten előtt elfogadható közvetítők legyenek, és engesztelést szerezhessenek a népért.
Vízzel megmosták, majd engesztelő vérrel és olajjal felkenték őket, a papság szent ruháit hordták, Isten Szentélyében ők tették ki a kenyerek asztalára a tizenkét lepényt, a szent kenyereket. Halottat nem érinthettek, hacsak nem legközelebbi rokonaikat – de a főpap még azokat sem. Csak érintetlen hajadont vehettek feleségül (3Móz 21:7), hiszen, mint a hálal szó elemzésénél láttuk, a megszeplősített kifejezés éppen a szentségtől való megfosztottságot jelenti. Az áldozatot bemutató papnak teljesen épnek, testi fogyatékosság nélkülinek kellett lennie. Még hajuk leborotválásától, szakálluk nyírásától is óvakodniuk kellett. Az épség követelménye azt fejezi ki, hogy a papok mintegy „példányképei a nyájnak” (1Pt 5:3), követhető, követendő példák kell legyenek. Az Újszövetség Jézus Krisztusra vonatkoztatva így összegzi e követelményt: „Mert ilyen főpap illet vala minket, szent, ártatlan, szeplőtelen, a bűnösöktől elválasztott, és aki az egeknél magasságosabb lőn.” (Zsid 7:26)

A nép szent áldozatai

Amikor egy izraelita az Úrral való közösségét szerette volna építeni, akár háláját kifejezni Őiránta, akár vétkéért, bűnéért bocsánatot nyerni Tőle, akkor a paphoz kellett vinnie az áldozati állatot vagy az ételáldozatot. Ennek bizonyos részét az Úr oltárán füstölögtették el, a maradékot pedig az a pap kapta, amelyik az engesztelést szerezte az áldozatot vivő emberért. Az áldozati állat húsát és a kenyérféle ételáldozatokat, amiket Istenhez vittek a papok közvetítésével, mind szentnek kellett tekinteni, amikből csak a pap és nála élő hozzátartozói ehettek. Valójában ez volt az ő megélhetésük. A szolgálóik közül csak a házánál született és tulajdonában lévő szolgák fogyaszthattak abból, de külső emberek, alkalmi munkások, béresek nem részesedhettek belőle. Ez egy fogyasztási tilalom volt.

A papok szent javadalma azonban még a papok számára is tilalmas volt akkor, ha valami tisztátalan állathoz vagy holttesthez hozzáértek, vagy testük tisztátalan állapotban volt bizonyos testnedvek miatt. A szent áldozatoktól ilyenkor őrizkedniük kellett, mert ha tisztátalanul fogyasztották, az halálos ítéletükkel volt egyenlő. Ha megtisztultak – mosakodás által és egy meghatározott idő elteltével –, ismét fogyaszthatták Izrael áldozatait. Mózes már a pusztai vándorlás során adott parancsolatokat arra nézve, hogy Izrael honfoglaló és honvédő háborúi során hogyan szálljon táborba ellenségei ellen. Az „éjszakai véletlenség” miatt tisztátalanoknak másnap estig a táboron kívül kellett tartózkodniuk, ahová csak mosakodás után térhettek vissza. Isten parancsára minden ember ásócskát hordott magánál, és a táboron kívüli illemhelyen azzal tüntette el önnön nyomait. A táborban e higiéniai szabályok betartására nemcsak a katonák egészsége érdekében volt szükség, hanem azért is, hogy Isten, a közöttük járó Szabadító és Hadvezér ne lásson semmi rútságot a táborban, nehogy elforduljon tőlük (5Móz 23:9–12).
Az otthoni tisztaság területén mind a férfiaknak, mind a nőknek figyelniük kellett arra, hogy bizonyos, belőlük távozó váladékoktól elválasszák a testüket, a ruháikat és az ágyat is, ahol fekszenek (3Móz 15. fejezet). A gyakori tisztálkodás, valamint a ruhák, fekhelyek és edények tisztán tartása hozzájárult ahhoz, hogy a család, az otthon több szellemi áldást élvezzen, és a szentség atmoszférája vegye körül. A ház falán vagy a ruhán kiütköző zöld vagy vöröses folt eltávolítása (például ha gombás, penészes volt a fal), szintén az ott élők egészségét védelmezte (3Móz 14:33–57). A fizikai és szellemi tisztaságot célzó parancsolatok megtartója okkal számíthatott az egészséges utódok, a jó egészség, a hosszú élet áldásaira. Az Újszövetség ugyancsak kiemeli, hogy az családi otthon jó állapota elejét veszi annak, hogy Isten beszédét bárki ócsárolja a hívők életvitele miatt, netán mert elhanyagoltak, ápolatlanok, nem törődnek se magukkal, se egymással, vagy összeférhetetlenek. Pál apostol hangsúlyozza, tanítani kell az ifjú asszonyokat például, hogy „férjüket és magzataikat szeressék, legyenek mértékletesek, tiszták, háziasak, jók, férjüknek engedelmesek, hogy az Isten beszéde ne káromoltassék” (Tit 2:4–5).