A második példázat: a tíz szûz
E szerint a hasonlat szerint az Egyház ebben az idõszakban kétféle hívõre oszlik: az egyik csoport nemcsak a „mécsesében” (= a szellemében) visz magával világító olajat (= Szent Szellemet), hanem mellette tartalék edényekben (= a testében és lelkében) is. A „võlegény” késése miatt a hívõk mindkét típusa erõs küzdelmet folytat az álmossággal, a szellemi elalvással, ám egyik részük csak „el-elbóbiskol” (nüsztadzó) , a többiek azonban el is alszanak (katheudó) .
Jól kifejezi ez az álom elleni küzdelem az utolsó egyháztörténeti kor egyik nagy szellemi próbatételét. A szellemi éberség megtartása minden kereszténytõl erõs küzdelmet követel ebben a korban. A hajnal elõtti órák a legnehezebbek a virrasztóknak, az õröknek. Amikor a világosság már a legközelebb van, akkor a legnehezebb ébren maradni. A szellemi „el-elbóbiskolás” mindenkit megkísért ebben a korban, mint az éjjeli autóvezetõket, de teljesen elaludni nem szükségszerû, és nem is szabad!
A menyegzõre pedig csak azok a szüzek jutnak be, akik különösen nagy hangsúlyt tettek a Szent Szellemmel való beteljesedésre, hogy keresztény életüket ne pszichikai (értelmi, érzelmi, akarati), hanem szellemi szinten éljék meg. Júdás apostol szerint ugyanis – aki levelét szintén a végidõk Egyházának nehézségeivel szemben írta meg – a pszichikai, lelki keresztények ki fognak szakadni az egyházból és az üdvösségbõl (Júd 19).
A harmadik példázat: a talentumok
Jézus eszkatológiai beszédében harmadik példázatként egy tulajdonosról beszél, aki elutazása elõtt vagyonát felosztja szolgái között, majd távozik. Amikor aztán hosszú idõ múlva visszatér, szolgáit elszámoltatja: megjutalmazza azokat, akik megforgatták a rájuk bízott vagyont, és így még többet szereztek – megfeddi viszont, restnek és gonosznak mondja, sõt kidobja azt a szolgát, aki csak megõrizte a kapott összeget, de félelembõl nem fektette be, s így nem is gyarapította azt.
Érdekes megfigyelni, hogy a gazda egyetlen szóval sem mondta elutazásakor a szolgáknak, hogy a rájuk bízott összegeket fektessék be, csak egyszerûen átadta a pénzt. Mégis természetes módon elvárta, hogy õk dolgozzanak vele, gyarapítsák, sõt kockázatot is vállalva megforgassák.
Ezeket a példázatokat általában a keresztény életre általánosságban szokták alkalmazni, ami helyes is. Én azonban most újra fel szeretném hívni a figyelmet arra, hogy ez a példázat is, a tíz szûzrõl és a gonosz, illetve a hû szolgáról szólóval együtt kifejezetten Jézus eszkatológiai beszédének a részét képezi! Ezért egyáltalán nem túlzás azt állítani, hogy ezek különösen aktuálisak az utolsó idõk Egyházára nézve, még sokkal inkább, mint más korokban!
Tehát így áll ez a talentumok példázatával is. Az pedig, hogy a gazda külön nem is említette, hogy a megõrzéssel együtt meg is kell forgatniuk a kapott értékeket, annyit jelent: a tehetség, a képesség kötelez. Vagyis mindannyiunknak vannak egyrészt természetes, velünk született, képzés által szerzett, másrészt természetfölötti ajándékként az újjászületés után kapott különbözõ képességeink, tehetségeink. Meggyõzõdésem, hogy a talentumok példázata azt jelenti: ezeket a képességeinket, tehetségeinket minden további külön parancs nélkül be kell fektetnünk az evangélium, az egyház szolgálatába, ahol csak tudjuk, és ahol csak valódi hasznot termelhet (természetesen a többiek tevékenységével és a gyülekezet vezetésével összhangban). Maga a képesség, tehetség megléte már tartalmazza ezt a feladatot, isteni parancsot.
A rest szolga a gazdájától való félelembõl ásta el a rábízott holmit. A jelzõként vele kapcsolatban használt görög szó nem is egyszerûen restséget jelent, hanem félelembõl, félszegségbõl fakadó kötelességmulasztást, passzivitást.
Az utolsó idõk egyházában ez is kulcsfontosságú tanítás: teljes szívünkbõl, erõnkbõl, teljes áldozatkészséggel szánjuk oda magunkat az evangélium ügyének és az egyháznak a szolgálatára, félelem nélkül, minden természetes és természetfölötti képességünkkel, tehetségünkkel és ajándékunkkal!
