David Wilkerson - Az Úr dicsőségének hatása 2.

1. A dicsőség megnyilvánulásának első és legfontosabb hatása bennünk, az Úrral való kapcsolatunkban történt változás!

Mikor Mózes megértette ezt az isteni dicsőséget; Isten jóságos, szerető, gondoskodó kegyelmes, bocsánatadó mivoltát, hirtelen térdre esve imádta Őt; “Mózes nagy sietséggel földre borult és lehajtotta fejét” (II Mózes 34:8).

Isten természetének megnyilvánulása elárasztotta ezt az embert. Látta, hogy milyen kegyelemteljes és türelmes Isten az Ő gyermekeivel; nyakas bálványimádókkal, kik fájdalmat okoztak neki. Mózes ujjongva kirohant a szikla mögül és földre borulva imádta Istent!

Itt azt fontos megjegyezni, hogy ez volt az első említés Mózes Isten-imádásáról. Ezelőtt Mózes imádkozott, közbenjárt, sírt és könyörgött Istenhez Izráelért, szemközt beszélgetve vele. Halljuk őt énekelni győzedelmesen a Vörös Tenger partján. Halljuk őt mikor hívja Istent a Marah keserű vizénél és halljuk őt Refidimnél keservesen sírni, mikor az Izráeliták meg akarták őt kövezni, mert nem volt innivaló vizük. De ez volt az első eset, mikor Mózes “imádta Istent”.
Az valóban lehetséges, hogy valaki egy “közbenjáró imaharcos”, de nem egy istenimádó. Tud imádkozni a meg nem tért gyermekeiért, az egyház szükségleteiért, lehet szent és alázatos, míg kutatja az Isten szívét terhelő dolgokat, de mégsem egy igazi istenimádó!

Nem akarom sokasítani az elméleteket, hogy hogyan kell imádni Istent, már túl sok könyvet adtak ki különböző imádási technikákról. Röviden csak azt szeretném mondani: Imádást, Isten imádását nem lehet megtanulni! Ez egy öntudatlan kitörése a léleknek, “kirobbanás” egy olyan szívből, ami Isten dicsőségének megnyilvánulásával, és az Ő hihetetlen irántunk való szeretetével van elárasztva.
Imádás az egy hálával telt felelet, felismerve, hogy réges régen el kellett volna pusztulnunk bűneink miatt, Isten haragját magunkra vonva hibáinkért, bukásainkért, ehelyett Isten egy erőteljes megnyilvánulással szól hozzánk; ”Én még mindig szeretlek téged!”

Ezen a ponton Mózes már nem könyörög Istenhez a bűnös Izráelért. Nem kér útmutatást. Nem kiált fel egy felszabadító csodáért vagy erőért, vagy bölcsességért, csak hihetetlen csodálattal áll az Isteni Dicsőség megnyilvánulása előtt!
Mikor Mózes “kikönyörögte” Istentől hogy ne pusztítsa el őket az aranyborjú imádása miatt; valószínűleg azt gondolta: ”Hogyan fogom én ezt a népet összetartani? Mennyi ideig fogja Isten eltűrni titkos vágyaikat és panaszkodásaikat? Mikor fog Isten türelme elfogyni?
Majdnem úgy néz ki, hogy ekkor Mózes könyörgése Izráelért részvét teljesebb volt, mint Istené, de az igazság az, hogy Isten nem tervezte ennek a népnek elpusztítását, valóban emlékezetében voltak mindazok az ígéretek, amiket később meg is adott nekik.

Nem! Ez Mózesnek egy úgynevezett “kegyelem-vizsga” volt. Az Úr azt kérdezte szolgájától: “Hogyan fogsz engem képviselni a népem előtt? Mint egy bosszúálló, bírálattal telt Isten? Nem! Én mindig kegyelmes, türelmes, megbocsátásra készen álló vagyok az én népem felé”.
Itt volt a “megnyilvánulás!”, és Mózes szíve megkönnyebbült. Míg Istent imádta, kezdte szívből hinni azt, amit Isten kinyilvánított neki dicsősége által; “Isten kegyelme velünk lesz, Ő türelmes és megbocsát nekünk. Micsoda dicsőség ez, micsoda megnyugtatás, micsoda remény!”

Azonnal Mózes imádkozni kezdett; “És monda: Uram, ha előtted kedvet találtam, kérlek járjon az Úr velünk; mert keménynyakú nép ez! Kegyelmezz a mi vétkeinkért és gonoszságunkért, és fogadj minket örökségeddé!” ( Mózes II 34:9)
Ez a rész világosan bizonyítja, hogy Isten dicsőségének kinyilvánítása egy lényeges része Isten imádásának. Isten népe akkor fogja igazában imádni az Urat mikor az Igében megadott ígéreteket és jogokat magáévá fogja tenni.

Isten dicsőségének megnyilvánulása, megértése kell hogy a “szökőkútja” legyen az Isteni imádásnak: kitartóan kell vallanunk; “Uram, én jól tudom, hogy Te szent és igazságos vagy és nem hunyod be szemed bűneim előtt, de én megértettem a Te dicsőséged mivoltát és tudom, hogy nem akarsz engem elpusztítani, Te nem ítélsz el engem míg küzdök, ellenkezőleg, türelemmel és béketűréssel állsz mellettem."

A múltban, lelkészi munkálkodásom folyamán ellenségeim támadásai árasztottak el engem. Ezekben az időkben úgy éreztem, hogy az Úr fegyelmezése volt rajtam, mintha hátam bottal verte volna. Különösen emlékszek egy időszakra, mikor minden oldalról “lekicsinylés” áradt felém. Lelkészek kérdezték: “ Dávid, igazak ezek a dolgok amiket hallunk rólad? Honnan erednek ezek a kérdéses dolgok; az ördögtől vagy Isten próbál valamit mondani neked?”

Maga a kérdés is sértett! Egy idő után az ez által okozott fájdalom teljesen letört engem. Ezek a “belső” harcok fizikailag teljesen kimerítettek, ezért arra a pontra jutottam, hogy nem akartam prédikálni többet. Egyik reggel a feleségemnek szó szerint ki kellett engem húznia a dolgozószobámban lévő székemből és félúton templomba menve mondtam neki, hogy nem tudom lelkészi munkám tovább folytatni. Képtelen vagyok az istentisztelet alatt szembenézni egyesekkel, akik talán nem hisznek többé az én őszinteségemben, és képmutatónak tartanak.

Végül is sírva kérdeztem; “ Uram, mit tettem, hogy ezt érdemlem? Milyen bűnt követtem el?”

Ezután egyik nap Isten egy Igéhez vezetett, melyben Jeremiás próféta imádkozott; “Fenyíts meg engem Uram, mértekkel, nem haragodban, hogy szét ne morzsolj engem.” (Jeremiás 10:24)
Ez alatt a szigorú megpróbáltatás alatt Jeremiás szavai voltak az én napi imáimban: “Uram, büntess engem, de kérlek ne tedd ezt haragodban!” Ha még egy haragos szót hallok, ez el fog pusztítani engem és megsemmisülök! Kérlek Uram, ne verjél engem le a porba, már így is elég mélyre süllyedtem!”

Amikor így imádkoztam az Úr mindig válaszolt; “Dávid, ha helyesbítlek azt azért teszem, mert szeretlek. Ez a megpróbáltatás nem egy bírálat következménye. Én kegyelmes, irgalmas, szerető és hősszútűrő vagyok feléd. Nyugodj meg és lásd ebben az én dicsőségem! Ez a felismerés, az Ő dicsőségének megértése segített át engem bajaimon és teljes nyugalomra vezetett. Az Úr megnyerte az én csatáimat minden oldalon.

Szeretteim, ha végül is megnyilvánul előttetek Isten Dicsősége, soha többé nem kell félnetek attól, hogy Isten haragból korrigál titeket. Botját az Ő gyengéd, szerető kezében tartja. Csakis kegyelemteljes együttérzéssel fog minket fegyelmezni. Sohasem fog minket megsebesíteni vagy elvetni. Nem lágyítja ez meg a szívünket imádásra, Mózeshez hasonlóan?

Továbbá, Isten kinyilvánítja az Ő dicsőségét Krisztusban azzal a céllal, hogy azt magunkévá tegyük. Ez a mi kijelölt jogunk. Mikor Pál Apostol mondja: “ Nem törlöm el az Isten kegyelmét; mert ha törvény által lenne az igazság, tehát Krisztus ok nélkül halt volna meg.” (Galáciabeliek 2:21), ne semmisítsük meg az Ő ajánlatát visszautasítással.

Akik igazán imádják Istent, ígéreteit és áldásait magukévá teszik. Ezek a hívők felismerik az Isten csodálatos, Krisztusban lévő szeretetét és féltékenyen őrizve ezt a tudatot, felzaklatott lelküket gyógyítják ezzel!