Egy pásztor egyszer azt mondta nekem, hogy nincsen szükségünk a gyógyításra. Azt mondta, hogy a csodák a tudomány előtti korba tartoznak. Ma már felvilágosodott, civilizált emberek vagyunk. Teljesen más véleményen voltam. Ahogyan a világban utazom, sok olyan embert látok, akik azt mondják magukról, hogy felvilágosultak és civilizáltak, azonban mégis teljesen civilizálatlanul viselkednek. A II. világháború végén a világ láthatta, hogy Németország, az egyik legképzettebb, legműveltebb és a tudomány szempontjából legelőrehaladottabb nemzet, olyan hajmeresztően barbár gonoszságokat követett el, amelyre addig a történelemben még nem volt példa.
Még ha a világ annyira felvilágosultnak és képzettnek érzi is magát, látszik, hogy elsüllyedt a pornográfia fertőjében, a perverzitások összes ocsmányságában. A mostani időkben sokkal inkább szükség van a Szent Szellem gyógyító tevékenységére, mint eddig bármikor, mert egy beteg, szűkölködő társadalomban élünk.
Korábban felfedeztük, hogy azok az emberek, akik eleinte nem nyitottak az evangélium üzenetére, később megnyílnak, ha valamilyen testi betegségben szenvednek, vagy valamilyen családi problémájuk van. Egész Koreában tudják, hogy a mi gyülekezetünk egy olyan hely, ahol Isten valóban működik. Nem úgy van ez, hogy minden vasárnap tömeggyógyulások lennének, de Isten gyógyít, és ez szóbeszéd útján terjed.
A Szent Szellem törődik velünk
Gyülekezetünk egyik presbiterének volt egy nyomorék fia. Szép fiú volt, de egyszer csak nem tudta többé mozgatni a lábait, és tolószékbe kellett ülni. Az orvosok tanácstalanok voltak, és elmagyarázták az apának, hogy a fia valószínűleg egész életére nyomorék marad. Három éven keresztül imádkoztam ezért a fiúért, és nem történt semmi. Dühös lettem, hogy az ördögnek volt arra hatalma, hogy ezt a gyermeket élete kezdetén így eltorzítsa. „Miért vagyok ilyen beteg, pásztor?" kérdezte tőlem a fiú egyszer az irodámban. „Mit tettem, hogy Isten engem így megbüntetett?" Mit kellett volna mondanom? Biztosítottam afelől, hogy ez nem az ő hibája miatt van. „Ez a Sátán munkája. Ezt a bénulást nem fogadjuk el véglegesnek. Az ördög legyőzött ellenség. Jézus sebeiben van a gyógyulásunk." Ez a fiúnak némi reményt adott, rövid időn belül azonban mindenki ismét megtűrte a betegségét, és bénaként szerették, és bénaként fogadták el őt ismét.
Feleségem és én szívesen vagyunk együtt gyülekezetünk véneivel. Jelenleg 50 presbiter van. Elöljáróként működnek, a presbiteriánusi rendszerhez hasonlóan. Egyik nap összejöttünk egy közös étkezésre. A feleségemmel voltam együtt ebben a közösségben, és ízlett az étel. Mi, koreaiak szeretünk együtt étkezni. Némelyek egy kicsit erősen fűszerezettnek tartják a koreai ételeket, nálunk mindenesetre a közös étkezések nagyon fontos részei a társadalmi életnek.
Gyülekezetünk egyik presbiterének volt egy nyomorék fia. Szép fiú volt, de egyszer csak nem tudta többé mozgatni a lábait, és tolószékbe kellett ülni. Az orvosok tanácstalanok voltak, és elmagyarázták az apának, hogy a fia valószínűleg egész életére nyomorék marad. Három éven keresztül imádkoztam ezért a fiúért, és nem történt semmi. Dühös lettem, hogy az ördögnek volt arra hatalma, hogy ezt a gyermeket élete kezdetén így eltorzítsa. „Miért vagyok ilyen beteg, pásztor?" kérdezte tőlem a fiú egyszer az irodámban. „Mit tettem, hogy Isten engem így megbüntetett?" Mit kellett volna mondanom? Biztosítottam afelől, hogy ez nem az ő hibája miatt van. „Ez a Sátán munkája. Ezt a bénulást nem fogadjuk el véglegesnek. Az ördög legyőzött ellenség. Jézus sebeiben van a gyógyulásunk." Ez a fiúnak némi reményt adott, rövid időn belül azonban mindenki ismét megtűrte a betegségét, és bénaként szerették, és bénaként fogadták el őt ismét.
Feleségem és én szívesen vagyunk együtt gyülekezetünk véneivel. Jelenleg 50 presbiter van. Elöljáróként működnek, a presbiteriánusi rendszerhez hasonlóan. Egyik nap összejöttünk egy közös étkezésre. A feleségemmel voltam együtt ebben a közösségben, és ízlett az étel. Mi, koreaiak szeretünk együtt étkezni. Némelyek egy kicsit erősen fűszerezettnek tartják a koreai ételeket, nálunk mindenesetre a közös étkezések nagyon fontos részei a társadalmi életnek.
„Menj oda Kim presbiterhez, és mondd meg neki, hogy ma este meggyógyul a fia", hallottam a Szent Szellem hangját a szívemben. Odasúgtam a feleségemnek, Grace-nek, hogy: „A Szent Szellem éppen most szólt hozzám". Mosolyogva nézett rám. A Grace név pontosan illik rá, mert minden amit tesz, olyan „graciózus".
„Csodálatos", mondta, pedig azt sem tudta, hogy miről volt szó. „Grace, a Szent Szellem azt mondta, hogy menjek oda Kim testvérhez, és mondjam meg, hogy ma este meggyógyul a fia." Nem akarta, hogy feltűnőek legyünk, így meglökte a lábamat és mosolyogva azt mondta: „Yonggi Cho, nehogy megpróbáld. Hányszor imádkoztunk ezért a fiúért! Ha most nem fog meggyógyulni, akkor az egész gyülekezet előtt megszégyenülsz." A feleségemnek általában nagyon erős hite van, ezúttal azonban nem hallotta azt a hangot, amelyet én hallottam. Így a józan eszére támaszkodott.
„Ne hallgass a féleségedre. Menj, és mond meg Kim presbiternek, hogy a fia meg fog gyógyulni", mondta a hang egyre hangosabban a szívemben, a szívem viszont egyre gyengébb lett. Észrevétlenül felálltam. Amikor ezt a feleségem észrevette, megkérdezte: „Hová mész?" „Sehová" - mondtam halkan. Isten tudja, hogy a hangnak igazán nem akartam engedelmeskedni. Szívem a torkomban dobogott. Viszont megtanultam már, hogy jobb engedelmeskedni, mint később azt mondani: Bárcsak megtetted volna! Mikor az ember elkezd a Szent Szellemmel járni, az engedelmesség nagyon fontos. Aki kezdetben mindig engedetlen, az észre fogja venni, hogy a belső hang egyre halkabbá lesz, míg aztán teljesen elhalkul, és így az ember teljesen érzéketlenné válik a Szent Szellemre. Ahhoz az asztalhoz hajoltam, ahol Kim testvér és a felesége ült. Kim testvér rövidesen észrevett, és azt kérdezte: „Mi történt, pásztor? Miért nézel úgy rám?"
Nagy levegőt vettem, és azt mondtam határozottan: „Isten az előbb azt mondta nekem, hogy a fiad ma este meggyógyul." „Dicsőség az élő Istennek!" kiáltott Kim testvér. Ő és a felesége csak ültek ott, és sírtak az örömtől. Többen csatlakoztak az örömükhöz, egyedül én nem, betegnek éreztem magam. „Miért tettem ezt?" - kérdeztem a feleségemet. „Azért, mert nem hallgattál rám" - válaszolta.
Mindig nagy a hitem, amikor a Szent Szellem szól hozzám, de ha különleges jelenlétét nem érzem, akkor bekapcsol a józan eszem, és már bánom is, hogy az Úrra hallgattam. Azt azonban megtapasztaltam, hogy az ember ne támaszkodjon az értelmére. Arra kell csak figyelni, hogy az embert ne az érzései vezessék, hanem Szent Szellem.
Mikor Kim testvér hazaért, azt hitte, hogy a fia már meggyógyult, ehelyett azonban az ágyban volt, mint mindig, nem tudott járni. A szülei odamentek hozzá, és megmondták neki, amit én kijelentettem. De a fiú csak ült a padlón, és nem tudott megmozdulni. A szülők tudták, hogy én sohasem mondanék ilyen dolgot, ha nem vagyok teljesen biztos abban, hogy Isten mondta. Tehát megfogták a fiukat és lábra állították. „Jézus nevében meggyógyultál. Isten kijelentette a mi pásztorunknak, és mi ezt elhisszük. Most pedig járj!" Néhány perc múlva a fiú észrevett valamit a lábaiban.
Ezen az éjszakán nem tudtam aludni. Az ágyban feküdtem, és átgondoltam, hogy vajon mi fog holnap történni. Amennyiben a fiúval nem történne semmi, az nemcsak a hírnevemet, hanem az Istenben való hitet is veszélyeztetné a városunkban.
A Kim család házában a fiú új erőt érzett a lábaiban. „Valami bizsereg a lábaimban, apa." Aztán a fiú elkezdett járni. A szülők ujjongtak, engem azonban sajnos nem hívtak fel.
Másnap reggel megtudtam, hogy a fiú kiszaladt a házból, és mindegyik szomszédnak elmesélte, hogy mi történt, és álmélkodott az élő Isten erején. Az isteni gyógyítás következményeként a legtöbb ember a környéken megtért. Isten országa megnyilvánult a városrészben, és sokan fogadták be Jézust.
Isten akar gyógyítani. Nem a hírnevemről van szó, hanem hogy Isten akar gyógyítani. Nem a hírnevemről van szó, hanem hogy az Ő neve dicsőíttessék. A fiú három évig szenvedett. Miért? Nem tudom mindenre a választ, és nem is Isten útjait próbálom igazolni. Ez úgyis felülhaladja az én értelmemet. Azt azonban tudom, hogy Isten tartja a szavát, hogy Ő tud és akar gyógyítani, ha megbízunk Őbenne, és ha hallgatunk az Ő hangjára.
„Ne hallgass a féleségedre. Menj, és mond meg Kim presbiternek, hogy a fia meg fog gyógyulni", mondta a hang egyre hangosabban a szívemben, a szívem viszont egyre gyengébb lett. Észrevétlenül felálltam. Amikor ezt a feleségem észrevette, megkérdezte: „Hová mész?" „Sehová" - mondtam halkan. Isten tudja, hogy a hangnak igazán nem akartam engedelmeskedni. Szívem a torkomban dobogott. Viszont megtanultam már, hogy jobb engedelmeskedni, mint később azt mondani: Bárcsak megtetted volna! Mikor az ember elkezd a Szent Szellemmel járni, az engedelmesség nagyon fontos. Aki kezdetben mindig engedetlen, az észre fogja venni, hogy a belső hang egyre halkabbá lesz, míg aztán teljesen elhalkul, és így az ember teljesen érzéketlenné válik a Szent Szellemre. Ahhoz az asztalhoz hajoltam, ahol Kim testvér és a felesége ült. Kim testvér rövidesen észrevett, és azt kérdezte: „Mi történt, pásztor? Miért nézel úgy rám?"
Nagy levegőt vettem, és azt mondtam határozottan: „Isten az előbb azt mondta nekem, hogy a fiad ma este meggyógyul." „Dicsőség az élő Istennek!" kiáltott Kim testvér. Ő és a felesége csak ültek ott, és sírtak az örömtől. Többen csatlakoztak az örömükhöz, egyedül én nem, betegnek éreztem magam. „Miért tettem ezt?" - kérdeztem a feleségemet. „Azért, mert nem hallgattál rám" - válaszolta.
Mindig nagy a hitem, amikor a Szent Szellem szól hozzám, de ha különleges jelenlétét nem érzem, akkor bekapcsol a józan eszem, és már bánom is, hogy az Úrra hallgattam. Azt azonban megtapasztaltam, hogy az ember ne támaszkodjon az értelmére. Arra kell csak figyelni, hogy az embert ne az érzései vezessék, hanem Szent Szellem.
Mikor Kim testvér hazaért, azt hitte, hogy a fia már meggyógyult, ehelyett azonban az ágyban volt, mint mindig, nem tudott járni. A szülei odamentek hozzá, és megmondták neki, amit én kijelentettem. De a fiú csak ült a padlón, és nem tudott megmozdulni. A szülők tudták, hogy én sohasem mondanék ilyen dolgot, ha nem vagyok teljesen biztos abban, hogy Isten mondta. Tehát megfogták a fiukat és lábra állították. „Jézus nevében meggyógyultál. Isten kijelentette a mi pásztorunknak, és mi ezt elhisszük. Most pedig járj!" Néhány perc múlva a fiú észrevett valamit a lábaiban.
Ezen az éjszakán nem tudtam aludni. Az ágyban feküdtem, és átgondoltam, hogy vajon mi fog holnap történni. Amennyiben a fiúval nem történne semmi, az nemcsak a hírnevemet, hanem az Istenben való hitet is veszélyeztetné a városunkban.
A Kim család házában a fiú új erőt érzett a lábaiban. „Valami bizsereg a lábaimban, apa." Aztán a fiú elkezdett járni. A szülők ujjongtak, engem azonban sajnos nem hívtak fel.
Másnap reggel megtudtam, hogy a fiú kiszaladt a házból, és mindegyik szomszédnak elmesélte, hogy mi történt, és álmélkodott az élő Isten erején. Az isteni gyógyítás következményeként a legtöbb ember a környéken megtért. Isten országa megnyilvánult a városrészben, és sokan fogadták be Jézust.
Isten akar gyógyítani. Nem a hírnevemről van szó, hanem hogy Isten akar gyógyítani. Nem a hírnevemről van szó, hanem hogy az Ő neve dicsőíttessék. A fiú három évig szenvedett. Miért? Nem tudom mindenre a választ, és nem is Isten útjait próbálom igazolni. Ez úgyis felülhaladja az én értelmemet. Azt azonban tudom, hogy Isten tartja a szavát, hogy Ő tud és akar gyógyítani, ha megbízunk Őbenne, és ha hallgatunk az Ő hangjára.
