„Estefelé pedig, amikor leszállt a nap, mind őhozzá vitték a betegeket, s a démonizáltakat..." Az Újszövetség csakugyan alig tesz különbséget - és Jézus maga se tett. Szinte mindig egyszerre, ugyanazon szolgálat alatt foglalkozott a betegekkel és a démonizáltakkal. „És az egész város odagyűlt az ajtó elé. És meggyógyított sokakat, akik különféle betegségben sínylődtek, és sok démont kiűzött, és nem hagyta szólni a démonokat, mivelhogy ismerték őt." (A 'kiűzni' szó helyett használhatjuk a 'kivetni', 'kilökni' kifejezéseket is, mivel ezek jobban érzékeltetik ennek a cselekedetnek a gyakorlati tartalmát. Mit csinálsz ugyanis akkor, ha például füst kerül a tüdődbe? Kiköhögöd, kilököd magadból. Ez egy akarati döntés, de egy gyakorlati cselekedetet is jelent. Ezért használom szívesen - ha nem is mindig - a 'kivetni' szót. Mert talán ez a legkifejezőbb.) Jézus tehát sok démont kivetett, kiűzött, s nem hagyta őket beszélni, mivel ismerték Őt.
Szeretnék most még egy verset felolvasni ebből a fejezetből, a 39-et. „És prédikált azok zsinagógáiban, egész Galileában, és démonokat űzött" Az Újszövetség görög szövege itt egy olyan igeidőt használ, amely a folyamatosságra utal, vagyis a kapernaumi démonűzés nem egy egyszeri, elszigetelt esemény volt, amely csak egyetlen zsinagógában fordult elő, hanem Jézusnak szokása volt, hogy ezt a két dolgot művelje a zsinagógában: tanítson, és démonokat űzzön. És Ő egész Galileában ezt tette. Márpedig Galileában több száz zsinagógának kellett lennie!
Mint tudjátok, sokan úgy gondolkoznak, hogy talán itt-ott előfordulhat, hogy ma is szükség van démonok kiűzésére, de ez meglehetősen ritka és kivételes eset. Mindamellett azt is képzelik, hogy még ha vannak is ilyen démonizált emberek, azok biztosan börtönben vagy elmegyógyintézetben vannak. Fel kell hívnom a figyelmeteket arra a tényre, hogy Jézus egyáltalán nem ilyen emberekkel foglalkozott, ö olyan ortodox zsidókból űzött ki démonokat, akik szombatonként elmentek a zsinagógába, a hét többi napján pedig a családjukról gondoskodtak, a mezőn dolgoztak, halásztak vagy a boltjukban tevékenykedtek. Alapvetően tehát átlagos, tiszteletreméltó, vallásos emberek voltak, csak éppen voltak bizonyos problémáik. Ahogy már mondtam, voltak olyan területek az életükben, amelyek felett nem tudtak uralkodni. Ne gondold tehát, hogy akinek szabadulásra van szüksége, az automatikusan vagy bűnöző, vagy őrült. Lehet ugyanolyan átlagember, mint amilyenekkel naponta találkozunk. Még akár jóra való, tiszteletreméltó, vallásos ember is, aki templomba jár, és helyénvaló dolgokat mond - csakhogy van valahol egy terület az életében, amely démonizált, amely felett nem tud uralkodni. Ezek lehetnek érzelmek, lehetnek testi vágyak, s lehetnek elmebeli problémák is. (Az egyes területekkel majd később foglalkozunk.)
Furcsa dolog, mégis tény, hogy egy adott nemzet fiai könnyen el tudják fogadni, hogy egy másik nemzet tagjainak valóban szükségük van szabadulásra. A múltkor például Dániában tanítottam a szabadulásról. A dánoknak semmilyen nehézséget nem okozott annak elfogadása, hogy az amerikaiaknak szükségük van szabadulásra. Az amerikaiak pedig azt hiszik el könnyen, hogy az afrikaiaknak van szükségük szabadulásra. Nos, életemből nyolc évet töltöttem Afrikában, s elmondhatom, hogy ott soha nem találkoztam annyi démonnal, mint Amerikában. Kulturális különbségek persze vannak, mivel a démonok is alkalmazkodnak a környezetükhöz.
Nézzünk meg most egy másik evangéliumi szakaszt, amely ugyanazt az eseményt írja le. Ez a Lukács 4:40-41-ben van. Ugyanarról a szolgálatról van szó, amelyet a Márk 1-ben is látunk: „A nap lementével pedig mindenek; akiknek különféle betegeik voltak, őhozzá vitték azokat, ő pedig mindegyikőjükre rávetve kezeit, meggyógyította őket. Sokakból pedig démonok is mentek ki, kiáltozva..." A gyógyítás és a szabadítás szolgálata tehát teljesen összefonódott. Betegeket vittek Jézushoz, de a gyógyulásukhoz sokszor gonosz szellemeket is ki kellett űzni. Azt is fontos megjegyeznünk, hogy Jézus mindegyikükre rátette a kezét. Nem tudom, él-e még az a régebbi pünkösdi felfogás, amely szerint igeellenes olyan valakire rátenni a kezedet, akiben gonosz szellem van. Ha ez így lenne, akkor maga Jézus is igeellenesen cselekedett volna. Én azonban inkább követem Jézus példáját, mint a tradíciókat.
Szeretnék most még egy verset felolvasni ebből a fejezetből, a 39-et. „És prédikált azok zsinagógáiban, egész Galileában, és démonokat űzött" Az Újszövetség görög szövege itt egy olyan igeidőt használ, amely a folyamatosságra utal, vagyis a kapernaumi démonűzés nem egy egyszeri, elszigetelt esemény volt, amely csak egyetlen zsinagógában fordult elő, hanem Jézusnak szokása volt, hogy ezt a két dolgot művelje a zsinagógában: tanítson, és démonokat űzzön. És Ő egész Galileában ezt tette. Márpedig Galileában több száz zsinagógának kellett lennie!
Mint tudjátok, sokan úgy gondolkoznak, hogy talán itt-ott előfordulhat, hogy ma is szükség van démonok kiűzésére, de ez meglehetősen ritka és kivételes eset. Mindamellett azt is képzelik, hogy még ha vannak is ilyen démonizált emberek, azok biztosan börtönben vagy elmegyógyintézetben vannak. Fel kell hívnom a figyelmeteket arra a tényre, hogy Jézus egyáltalán nem ilyen emberekkel foglalkozott, ö olyan ortodox zsidókból űzött ki démonokat, akik szombatonként elmentek a zsinagógába, a hét többi napján pedig a családjukról gondoskodtak, a mezőn dolgoztak, halásztak vagy a boltjukban tevékenykedtek. Alapvetően tehát átlagos, tiszteletreméltó, vallásos emberek voltak, csak éppen voltak bizonyos problémáik. Ahogy már mondtam, voltak olyan területek az életükben, amelyek felett nem tudtak uralkodni. Ne gondold tehát, hogy akinek szabadulásra van szüksége, az automatikusan vagy bűnöző, vagy őrült. Lehet ugyanolyan átlagember, mint amilyenekkel naponta találkozunk. Még akár jóra való, tiszteletreméltó, vallásos ember is, aki templomba jár, és helyénvaló dolgokat mond - csakhogy van valahol egy terület az életében, amely démonizált, amely felett nem tud uralkodni. Ezek lehetnek érzelmek, lehetnek testi vágyak, s lehetnek elmebeli problémák is. (Az egyes területekkel majd később foglalkozunk.)
Furcsa dolog, mégis tény, hogy egy adott nemzet fiai könnyen el tudják fogadni, hogy egy másik nemzet tagjainak valóban szükségük van szabadulásra. A múltkor például Dániában tanítottam a szabadulásról. A dánoknak semmilyen nehézséget nem okozott annak elfogadása, hogy az amerikaiaknak szükségük van szabadulásra. Az amerikaiak pedig azt hiszik el könnyen, hogy az afrikaiaknak van szükségük szabadulásra. Nos, életemből nyolc évet töltöttem Afrikában, s elmondhatom, hogy ott soha nem találkoztam annyi démonnal, mint Amerikában. Kulturális különbségek persze vannak, mivel a démonok is alkalmazkodnak a környezetükhöz.
Nézzünk meg most egy másik evangéliumi szakaszt, amely ugyanazt az eseményt írja le. Ez a Lukács 4:40-41-ben van. Ugyanarról a szolgálatról van szó, amelyet a Márk 1-ben is látunk: „A nap lementével pedig mindenek; akiknek különféle betegeik voltak, őhozzá vitték azokat, ő pedig mindegyikőjükre rávetve kezeit, meggyógyította őket. Sokakból pedig démonok is mentek ki, kiáltozva..." A gyógyítás és a szabadítás szolgálata tehát teljesen összefonódott. Betegeket vittek Jézushoz, de a gyógyulásukhoz sokszor gonosz szellemeket is ki kellett űzni. Azt is fontos megjegyeznünk, hogy Jézus mindegyikükre rátette a kezét. Nem tudom, él-e még az a régebbi pünkösdi felfogás, amely szerint igeellenes olyan valakire rátenni a kezedet, akiben gonosz szellem van. Ha ez így lenne, akkor maga Jézus is igeellenesen cselekedett volna. Én azonban inkább követem Jézus példáját, mint a tradíciókat.