Tragikus, hogy a katolicizmus nemcsak azt tanítja, hogy a Bibliát kizárólag az egyházi felsőbb réteg értelmezheti, hanem azt is, hogy senki sem hihet abban anélkül, hogy az egyház nem bizonyítaná hitelességét.
Keating még azt is állítja, hogy az evangéliumnak e nélkül az egyházi jóváhagyás nélkül, önmagában, nincs semmi ereje. Szent Ágostont idézi: „Nem hinnék az evangéliumban, ha a katolikus egyház tekintélye nem ösztönözne erre”. Ha ez igaz lenne, akkor a III. karthágói zsinatot (i. sz. 397) megelőzően nem hihettek volna, és nem prédikálhatták volna az evangéliumot!
Az evangéliumot azonban kezdettől fogva hirdették. Pál valósággal felforgatta az egész világot vele (Apostolok cselekedetei 17,6). Az első két évszázad során a római birodalom lakóinak mintegy tíz százaléka vált Jézus Krisztus követőjévé, akik tanulmányozták, hitték a Szentírást, akik gondolkoztak róla éjjel és nappal, és akiket a Szent Szellem az Ó-, illetve Újszövetség által vezetett, csakúgy, ahogy Jézus igazi követőit ma is. Ha ők akkor tudták, hogy mely könyvek vannak Istentől, és képesek voltak vezetést kapni az Igéből a római katolikus egyház (amely akkor nem is létezett) hitelesítő bélyegzője nélkül, akkor ma sem kell azt hinnünk, hogy ez nincs így.
Természetesen azonnal nyilvánvaló, hogy az a nézet, miszerint Isten Igéjét Rómának kell hitelesítenie, teljesen abszurd és mérhetetlenül romboló erejű. Ez valóságos istenkáromlás, és tökéletes tagadása annak, hogy az evangéliumnak önmagában is van ereje arra, hogy embereket mentsen meg a kárhozattól, illetve annak, hogy a Szent Szellem tudja használni a Bibliát, ha közvetlenül szól a halló szívekhez. Az előbbi nézet azt jelenti, hogy bizonyítani kell, hogy a római katolikus egyház az egyetlen igaz egyház, hogy tévedhetetlen, hogy a Bibliáról azt mondja, hogy igaz, és ezért a Bibliában és az evangéliumban hinni kell, ugyanis csak akkor hirdethető az evangélium. Micsoda képtelenség! Egy katolikus hívő számára azonban nagyon is helyénvaló ez a nézet, ugyanis azt hiszi, hogy az egyház az üdvösség csatornája. Az ember sorsa az örökkévalóságban nem Jézus Krisztushoz fűződő személyes viszonyától függ, akiről az Ige beszél, hanem az egyházhoz való viszonyától, illetve attól, hogy részesülhet-e a szentségekben.
Ezt az elméletet maga a Biblia cáfolja. Jézus Krisztus és a tanítványok már jóval azelőtt hirdették az evangéliumot, mielőtt bármilyen egyházat is megalapítottak volna. Jézus már földi szolgálata elején, azelőtt, hogy bármit is mondott volna egyháza építéséről, kiküldte a tanítványokat, azok pedig „bejárták a falvakat, hirdetvén az evangéliumot” (Lukács 9,6). A négy evangéliumban összesen tizenegyszer olvashatnunk arról, hogy Jézus és a tanítványok éppen az evangélium hirdetésével foglalatoskodtak; egy olyan evangélium hirdetésével, amely „Istennek hatalma” minden hívő üdvösségére (Róma 1,16). Abban az időben nem létezett római katolikus egyház, hogy igazolja az
evangélium hitelességét. Ma sincs nagyobb szükség az evangélium hirdetéséhez Róma jóváhagyására, mint Jézus korában.
Pünkösd napján háromezer ember tért meg, anélkül hogy Péter apostol egyetlen szót is ejtett volna arról, hogy egy tévedhetetlen egyház már jóváhagyta előzőleg, amit akkor hirdetett. Pünkösd után sem próbálták a keresztények - akik „eloszolván széjjeljártak, hirdetve az igét” (Apostolok cselekedetei 8,4) - bizonyítani, hogy létezik egy tévedhetetlen egyház, és az jóváhagyta az evangéliumot. Olvashatunk arról, hogyan prédikált Fülöp Samariában, vagy Pál sok más helyen, ahol emberek tömegei jutottak hitre, azonban az evangéliumot egyetlen egyszer sem támogatta meg az az állítás, hogy Jézus Krisztus megalapított egy tévedhetetlen egyházat, illetve, hogy ennek az egyháznak a püspöki kara pecsétjével hitelesítette volna mindazt, amiről szóltak. Ha akkor sem volt szükség a római katolikus egyház jóváhagyására, akkor ma sincs, ugyanis Isten beszéde „élő és ható... és megítéli a gondolatokat és a szívnek indulatait” (Zsidókhoz írt levél 4,12).
Hitre Hangolva - Keresztény blog, online magazin
