Gyakran hangzik el olyan magyarázat, hogy azért értelmezheti kizárólag az egyház a Bibliát, mert azt az egyház adta az embereknek. Ez persze pontosan olyan, mintha azt mondanánk: Pál írta meg a leveleit, ezért csak ő tudja értelmezni azokat. Egyébként nem az egyház adta a Bibliát az embereknek, különösen nem az Ószövetséget, ugyanis egyház egyáltalán nem létezett még abban az időben, amikor az Ószövetséget olvasni kezdték. Ha viszont nem volt szükség a római katolikus egyházra ahhoz, hogy miénk legyen az Ószövetség, akkor nincs rá szükség akkor sem, amikor az Újszövetségről van szó.
Katolikus hitvédők kedvenc kérdése: „Honnan lehet azt pontosan tudni, hogy Lukács írta a Lukács evangéliumát, vagy Máté a Máté szerinti evangéliumot”? Azt is állítják, hogy a római katolikus hagyomány rendelkezik ezzel az információval. Nincs azonban olyan hagyomány, amely alapján bizonyítani lehetne, hogy ki írta a Zsidókhoz írt levelet, a Jób könyvét, Eszter könyvét vagy egyes Zsoltárokat. Egyébként nem is annyira lényeges ez. Csak az számít, hogy a szerzőket a Szent Szellem ihlette. Az olvasónak azáltal lesz belső bizonyossága, hogy ugyanaz a Szellem lakozik benne, mint aki a Szentírást ihlette. A katolicizmusnak az az állítása, hogy az Újszövetség az egyházi zsinatok döntése jóvoltából áll az egyház rendelkezésére, teljesen valótlan. A korai zsinatok nem rendelkeztek a hitelesség kérdéséről, viszont ezeken a zsinatokon már hangzottak el idézetek az Újszövetségből. Nyilvánvaló tehát, hogy azokat az egyházi jogszabály zsinatokon kimondott meghatározása nélkül már azelőtt egyhangúan elfogadtak. Az i. sz. 266-os antiókhiai zsinaton például a samosatai Pál doktrínáját „az egyházi törvénytől idegennek” nevezték. A 325-ös niceai zsinat utal „az egyházi törvényre”, majd a 363-as laodiceai zsinat felhívja a figyelmet arra, hogy „az egyházban az Ószövetségből és az Újszövetségből csak a kanonizált, azaz hitelesnek elismert könyveket olvassák”. Egyik zsinat sem tartotta szükségesnek azonban a kanonizált könyvek felsorolását, vagyis ez azt jelenti, hogy azokat már a Szent Szellemmel betöltekezett keresztények jól ismerték, és elfogadták.
A III. karthágói zsinat (i. sz. 397) volt az első, amelyen a szentírási kánonnal kapcsolatos döntés született. Ez az időpont meglehetősen késeinek tekinthető, ha azt állítjuk, hogy csak ekkortól kezdve használták a keresztények az Ószövetség könyveit. Róma állítása tehát alaptalan. Történelmi bizonyítékok is vannak arra vonatkozóan, hogy az újtestamentumi könyveket a keresztények már ismerték, elfogadták, illetve széles körben használták már legalább 300 évvel a karthágói zsinat előtt. W. H. C. Frend történész így ír ezzel kapcsolatban:
"Az evangéliumokat és a leveleket olvasták Ázsiában, Szíriában, Alexandriában (kevés bizonyíték arra is van, hogy Rómában is), és a keresztény zsinagógákban i. sz. 100 körül már beszéltek is ezekről.
Polükarposz rövid levelében megdöbbentően sok szó szerinti, illetve tartalmi idézet van az Újszövetségből.
Idéz Máté, Lukács és János evangéliumából, az Apostolok Cselekedeteiből, a Galata-, Tesszalonika-, Korintus-, Efézus-, Filippi-, Kolossé-, Róma-levelekből, de használja Péter első, illetve János első és második levelét is...
A keresztény Szentírást olyan gyakran és olyan nagy természetességgel idézték, hogy bátran állíthatjuk, már régóta használták őket."
Nem állítható az sem, hogy rabbinikus testület döntött volna az ószövetségi kánon kérdésében [azaz, hogy mely könyvek tartozzanak az Ószövetség könyvei közé]. Izrael elfogadta a törvényt, és írott formában mindenkinek rendelkezésére állt. Dániel például a babiloni fogságban Jeremiást olvasta, és mint a Szentírás egy részét tanulmányozta (Dániel 9,2). Teljesen egyértelmű, hogy az Ószövetséget már Jézus Krisztus előtt, sőt jóval Őelőtte ismerték, hiszen Isten minden zsidótól azt kérte, hogy azon gondolkozzon éjjel és nappal.
A keresztény Szentírást olyan gyakran és olyan nagy természetességgel idézték, hogy bátran állíthatjuk, már régóta használták őket."
Nem állítható az sem, hogy rabbinikus testület döntött volna az ószövetségi kánon kérdésében [azaz, hogy mely könyvek tartozzanak az Ószövetség könyvei közé]. Izrael elfogadta a törvényt, és írott formában mindenkinek rendelkezésére állt. Dániel például a babiloni fogságban Jeremiást olvasta, és mint a Szentírás egy részét tanulmányozta (Dániel 9,2). Teljesen egyértelmű, hogy az Ószövetséget már Jézus Krisztus előtt, sőt jóval Őelőtte ismerték, hiszen Isten minden zsidótól azt kérte, hogy azon gondolkozzon éjjel és nappal.
