XII. Piusz pápa holocaustra vonatkozó hallgatását először elnézte és bátorította az Egyesült Államok (Roosevelt elnök sem szólalt fel ellene), Anglia és a „semleges” Svájc is. Ezek az országok szó szerint visszafordították a menekülő zsidókat a nácik karjaiba, ami biztos halált jelentett. Azokban a kritikus hónapokban, amikor még sok zsidó elhagyhatta Németországot, az amerikai külügyminisztérium szándékosan megakadályozta a zsidók bevándorlását, és késleltették az érvényes papírok kiadását egészen addig, „míg a kérelmezőket náci koncentrációs táborokba szállították”.
Ez volt a gyümölcse annak az antiszemitizmusnak, amely egész Amerika-szerte uralkodó volt az 1920-as, 30-as években. Ez az amerikai történelem legsötétebb lapjai közé tartozik. Amerikának a holocaustban való - legmagasabb kormányszinten történő - bűnrészességéről megdöbbentő tényeket adott közre a Public Broadcasting System az 1994- április 6-i televíziós adásában:
"[Szenátorok és kongresszusi képviselők] nyíltan öntötték az antiszemita mérget az ország fővárosára.
...Több mint 100 szervezet folytatott antiszemita kampányt egész Amerikában...
Charles Conghlin atya, egy katolikus pap, volt a legbefolyásosabb antiszemita vezető az országban. Rádióadásával több mint 3 millió embert ért el."
Nemrég feltárt dokumentumok bizonyítják, hogy sem az Egyesült Államok, sem Anglia nem volt hajlandó zsidók befogadására, és akadályozták a bevándorlásukat. Anglia és Amerika egyáltalán nem gyakorolt nyomást Hitlerre annak érdekében, hogy állítsa le a mészárlást, mert attól féltek, hogy a Führer, ha túlságosan nagy nyomás nehezedik rá, „zsidók ezreit zúdítaná az amerikaiakra és az angolokra”. Ez az, amit legkevésbé akartak ezek a képmutató kormányok, a náci kegyetlenkedésekkel kapcsolatos nyilvános kéztördelések ellenére. A nyugati hatalmak, mint a Vatikán és társai, valójában bűnrészesei voltak a holocaustnak. Az igazság szinte elviselhetetlenül borzalmas ahhoz, hogy szembenézzünk vele.
Nem kevésbé jelentős az a tény sem, hogy az egyház soha nem közösítette ki Hitlert, Mussolinit, Himmlert vagy a holocaust más kulcsszereplőit. A végsőkig katolikusok maradtak, az Anyaszentegyház oltalma alatt. Ezenkívül az egyház szándékosan hazudott a szerepét illetően, mivel a nácikkal szembeni „ellenállás legendáját” terjesztette, amely helyesbítésre szorul. Néhány ritka, egyéni esettől eltekintve, együttműködés zajlott, nem ellenállás. Sőt mi több: azok, akik a nácikkal együtt dolgoztak, elmarasztalás helyett jutalmat kaptak Rómától. Günter Lewy szolgál néhány példával erre:
"[A katolikus együttműködés igazságának] az elkendőzése olyan arcátlan és sikeres volt Németországban..., hogy egyetlen püspöknek se kellett elhagynia a hivatalát (a nácikkal való együttműködés miatt). Sőt, ennek ellentéteképp, Berning püspök, aki Hitler bukásáig Göring Porosz Államtanácsában szolgált, 1949-ben a megtisztelő érseki címet nyerte el. Herr von Papent (aki segített az 1933-as konkordátum létrehozásában) pápai főkamarásnak nevezték ki 1959-ben.
Az ehhez hasonló kitüntetések olyan emberek számára, akik komoly kapcsolatban voltak a náci rezsimmel, azoknak a hősöknek a megcsúfolását jelenti..., akik a Hitler elleni harcban haltak meg."
XII. Piusz azt állította, hogy enciklikái ugyanannyira kötelező érvényűek az egyház számára, mint az „ex cathedra” tett kijelentések. Ezért ha irányelveket adott volna az egyháza számára, lett volna rá esély, hogy már a legelején elerőtlenítse Hitlert. Azok az események, melyek során a római katolikus egyház a szó szoros értelmében hatalomra segítette Hitlert és utána támogatta őt, cáfolják a pápáknak azt az állítását, miszerint ők lennének Jézus Krisztus földi helytartói, és őket a Szent Szellem vezeti.
