A kétszínűség folytatódik
1986-ban II. János Pál elment a római zsinagógába, ami nem messze található a palotájától. Az ott tartott beszédében elítélte a múlt bűneit, melyeket a zsidóság ellen követtek el, „bárki is legyen azok elkövetője”. Amikor az utóbbit megismételte, kitört a taps. A pápa és Elio Toaff főrabbi átölelték egymást. Azonban az egyház által elkövetett, zsidókat ért sérelmek miatti burkolt bocsánatkérés nem volt meggyőző erejű. Részletesen be kellett volna ismerni az egyháznak a zsidókkal szemben elkövetett tetteit, kezdve attól, hogy gettókba zárták és a történelem során többször lemészárolták őket, egészen a nácikkal a holocaust során való együttműködésig. Ennek beismerése és bocsánatkérés nélkül minden más udvariassági gesztus megtévesztő.
1993. december 30-án, 18 hónapig tartó intenzív tárgyalássorozat után Claudio Maria Celli úr, a pápai állam külügyi államtitkára és Dr. Yossi Beilin, Izrael külügyminiszter-helyettese aláírtak egy 14 cikkelyből álló „Alapszerződést”, amelyben teljesen helyreállítják a diplomáciai kapcsolatot a Vatikán és Izrael között. A szerződés előszava utal „a katolikus egyház és a zsidó nép közötti kapcsolat sajátos jellegére”, akárcsak „a megbékélés történelmi jelentőségű folyamatára”, továbbá „a katolikusok és a zsidók közötti barátság és egymás megértésének növekedésére.”
A katolikus egyház és a zsidó nép közötti kapcsolat sajátos „jellege” ez idáig az üldöző és az üldözött, a gyilkos és az áldozat közötti kapcsolatra hasonlít. Róma bűnbánata, ami a folyamatot elindíthatja, még hátra van. Hogyan kerülhetne sor egy jelentőségteljes megbékélésre anélkül, hogy az a fél, aki ilyen szörnyű sérelmeket okozott a másik félnek, ne lenne hajlandó ennek teljes beismerésére, őszinte bocsánatkérésre és komoly kártérítésre?
A zsidó állam 1948-ban történt megalapítása óta, Róma közel 46 évig még arra sem volt hajlandó, hogy elismerje Izrael létezését. Még most is azon az állásponton van, hogy Jeruzsálem Izrael kormányától független, nemzetközi státusszal bíró város legyen. Akkor mi a célja ennek a „szerződésnek”? Mivel Izrael új alapokra helyezte a kapcsolatát a PLO-val (Palesztin Felszabadítási Front), és határmódosításokra is sor került, a Vatikán ráébredt hogy ha bele akar szólni Izrael jövőjébe, akkor fel kell venni vele a diplomáciai kapcsolatot. És a Vatikán óhajtja ezt a befolyást.
A jelenlegi izraeli vezetők látszólag elfelejtették, hogy az olasz hadseregnek kellett felszabadítani a római gettót, amelyet a Vatikán állított fel. Bizonyára X. Piusz kijelentése is feledésbe merült, melyet Golda Meir idéz önéletrajzában: „Nem akadályozhatjuk meg a zsidóknak, hogy Jeruzsálembe menjenek..., de ezt soha nem fogjuk szentesíteni... A zsidók nem ismerték el a mi Urunkat, mi sem tudjuk elismerni a zsidókat.” Veszélyes dolog olyanokban bízni, akiknek múltban elhangzott szavai és évszázadokon keresztül tanúsított következetes magatartása meghazudtolja a most hozott megállapodást.
A megállapodásban a Vatikán elismerteti Izraellel a vallási és lelkiismereti szabadsághoz való emberi jogot. Micsoda arcátlanság! Róma soha nem volt hajlandó megadni ezt a jogot másoknak, amikor uralmi pozícióban volt. Hiteles dokumentumok által bizonyított tény, hogy Róma esküdt ellensége a szólás-, a vallás- és a sajtószabadságnak, és a pápák következetesen elnyomták ezeket a szabadságjogokat, amikor csak lehetőségük nyílott erre.
A megállapodásban továbbá Izrael és a Vatikán elkötelezi magát, hogy közösen fognak fellépni az antiszemitizmus ellen. Mit ér az ilyen megállapodás anélkül, hogy Róma beismerné, hogy évszázadokon keresztül a legkegyetlenebb antiszemitizmust folytatta, és őszintén bocsánatot kérne mindenért? E minimális gesztus nélkül a szerződés Izrael számára inkább sírásra, mint örvendezésre ad okot.
Hitre Hangolva - Keresztény blog, online magazin
