A karácsony közeledtével ismét bejárta az internetet egy arckép, „Ilyen lehetett Jézus” címmel, melyet régészek, történészek, antropológusok rekonstruáltak koponyamaradványok alapján egy kétezer évvel ezelőtti, galileai zsidó férfiről. Hogy a rekonstrukció valóban hasonlít-e valamennyire is Jézusra, azt nem tudhatjuk, de az kétségtelen, hogy a közkeletű Jézus-ábrázolások, ikonok, képek, szobrok vagy épp filmek általában nem egy sémita-júdeai arcvonásokkal rendelkező Jézust jelenítenek meg, hanem inkább egy germán-latin európai arcot – míg Bruegheltől a Jézus-filmekig az is általánosan jellemző, hogy Júdás és a rosszindulatú főpapok viszont határozottan zsidós jegyeket mutatnak, jelezve ezzel az egész nyugati kultúrán végighúzódó keresztény antiszemitizmus mindmáig kitörölhetetlennek bizonyuló reflexeit. Így mindenképpen üdvözlendő, hogy az antropológusok által egy lehetséges Jézus-portréként publikált kép nem a fehér bőrű, kék szemű, szőkés, árja Jézus-képet erősíti tovább. Érdekes lenne ugyanakkor a kutatást továbbvinni abban az irányban is, hogy az egyes zsidó törzsek közötti különbségeket is figyelembe vegyék, ugyanis a tizenkét törzs további eltérő külső jegye-ket mutat. Manasse és Efraim például egyiptomi származású anyjuk (József felesége) miatt külsőleg is elütöttek a többiektől, míg Dávidról, Jézus őséről maga a Biblia jegyzi föl, hogy alacsony volt és vörös hajú. Eszerint akár Woody Allent vagy a „Kis Kabost” is fel lehetett volna kérni egy Dávid- vagy Jézus-film főszerepére – de akárhogy is, mindenképpen érdemes lenne végre egy olyan Jézus-filmet csinálni, ahol a főszereplő nézne ki a legzsidósabban.
A Jézus korabeli ácsmestereknek az építkezés minden fázisához érteniük kellett.De hogy ne csak a külsővel foglalkozzunk, érdemes tudatosítanunk azt is, hogy a Jézus névre Megváltónk akkoriban talán nem is hallgatott volna. Valódi neve héberül Jésuá (a Jehósuá rövidebb alakja, melynek jelentése: Jahve megment), de anyanyelvén, azaz arámiul, annak is galileai tájszólásában ezt egyszerűen csak Jésu-nak ejtették, mert a szóvégi á akkoriban már lekopott. Ő maga is galileai tájszólásban beszélte az arámi nyelvet, amit például onnan tudunk, hogy a héber Eleázár nevet Lázárnak ejtette híres példázatában (a rabbinikus irodalomban egy Eliézer nevűt egyenesen Lézernek hívnak arámiul), mivel itt pedig a szókezdő magánhangzó tűnt el. Jézus, azaz Jésu más fennmaradt eredeti mondataiból (effátá, táljetá kúm(í), Éloí, Éloí lemá sabaktání) is tudjuk, hogy arámiul beszélt, mint akkoriban minden zsidó.
Az arámi nyelv galileai tájszólását a művelt júdeai körökben eléggé lenézték, a rabbinikus irodalom is beszámol ilyen gúnyolódásokról, amelyek arra mutatnak, hogy a legalább négy-hatféle torokhangot (k, kh, ch, h, q, r) a galileaiak nem nagyon különböztették meg a kiejtésben (ahogy az európaiak beszélnének mondjuk arabul), s így erős akcentusuk miatt Júdeában néha nem is értették, mit mondanak. Péter is emiatt „bukott le” a főpap házában Jézus letartóztatása után.
Ugyanakkor biztosan tudható, hogy a Názáreti Jézus (Jésu há-Nócrí) jól tudott héberül is. A zsinagógákban ugyanis csak olyan férfiaknak engedték meg a nyilvános felolvasást, akik helyesen és értelmezve fel tudták olvasni a – magánhangzók jelölése nélküli! – héber szöveget, valamint helyesen le is tudták azt fordítani arámira. Az ilyen személyeket arámiul kárjánának nevezték (felolvasásra alkalmas), ez nem jelentett magasabb szintű „teológusi” képesítést, de jól kellett hozzá ismerni az akkoriban a hétköznapokban már senki által sem beszélt, csak az imában használt, „szent” héber nyelvet. Márpedig Jésunak rendszeresen megengedték Názáretben, hogy felolvasson, fordítson – a zsinagógákban néhány versenként mindent arámira is lefordítottak –, majd arámi nyelven prédikáljon is.
A rabbinikus irodalom emlékezete kissé bizonytalan abban, hogy a fiúgyermekek kötelező oktatását már Simon ben Setach vagy csak Jóchánán ben Zákkáj szanhedrin-elnöksége idején vezették-e be – előbbi esetben, mely talán valószínűsíthetőbb, már maga Jézus is részesült ilyen „általános iskolai” oktatásban. A rendelkezés szerint minden zsidó fiúgyermeknek ötéves korától tízéves koráig mindennap iskolába kellett járnia (általában a helyi zsinagóga épülete szolgált erre), ahol először írni és olvasni tanították őket, majd pedig gyakorlatilag bemagoltatták velük az Ószövetség jelentős részét. (A lányokat otthon a család nő-tagjai tanították a Tóra szerinti háztartásvezetésre és női életre, bár sokan közülük is megtanultak írni-olvasni.) Mivel abban a korban egy teljes Ószövetség csak egy szekrényben fért el, és csillagászati összegbe került, magánemberek nem rendelkeztek saját Bibliával, legfeljebb egy-két dúsgazdag, ezért minél nagyobb anyag memorizálására törekedtek.
A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható.
