Sérti-e az írott Tórát az a tény, hogy Jézus büntetés nélkül elengedte a házasságtörésen kapott asszonyt, tekintettel arra, hogy a Törvény halálbüntetést ír elő ilyen esetben?
"Az írástudók és a farizeusok odavezettek egy asszonyt, akit házasságtörésen kaptak, odaállították középre, és ezt mondták Jézusnak:
– Mester, ezt az asszonyt tetten érték házasságtörés közben. A Törvényben Mózes megparancsolta nekünk, hogy az ilyeneket kövezzük meg. Nos, te mit mondasz erről?
Ezt pedig azért kérdezték, hogy próbára tegyék, hogy majd legyen mivel vádolniuk. Jézus pedig lehajolt, és ujjával a földre írt. De amint tovább kérdezgették, felegyenesedett, és ezt mondta nekik:
– Amelyikőtök nem bűnös, az dobja rá az első követ!
Majd ismét lehajolt, és tovább írt a földre. Akik pedig hallották ezt, egyenként kimentek, mivel lelkiismeretük vádolta őket, a vénektől kezdve az utolsókig, végül egyedül ő maradt ott, meg a nő középen. Jézus, amikor felegyenesedett, senkit sem látott, csak az asszonyt.
– Asszony, hol vannak a vádlóid? – kérdezte tőle. – Senki sem ítélt el?
– Senki, uram – válaszolta az.
Erre Jézus így szólt hozzá:
– Én sem ítéllek el. Menj, de mostantól fogva többé ne élj bűnben!" (Jn 8:3-11.)
Valójában itt sem keletkezett igazi törvényi probléma, ugyanis a Tóra értelmében a szemtanúknak kellett volna a kövezést elkezdeniük, hogy ezzel vállalják a felelősségüket tanúságtételükért. Miután a szemtanúk és a bét-dín tagjai egyaránt távoztak, Jézusnak nemhogy kötelessége nem volt ítélkezni, de meg sem tehette volna ezt. Így tehát itt nincsen valódi probléma.
Ezen a ponton azonban érdemes foglalkozni a többi olyan esettel is, amelyekben Jézus explicit módon bűnbocsánatot adott, mint például az alábbi történetben:
"Erre annyian összegyűltek, hogy még az ajtó elé sem lehetett eljutni, miközben prédikált nekik.
Ekkor egy bénát hoztak hozzá, akit négyen hordoztak; de mivel a tömeg miatt nem tudták odavinni hozzá, kibontották fölötte a ház tetejét, és nyílást vágva leengedték a hordágyat, amelyen a béna feküdt.
Hitüket látva Jézus így szólt a bénához:
– Gyermekem, meg vannak bocsátva a bűneid!
Ott ültek néhányan az írástudók közül is, akik így mérlegelték a dolgot szívükben:
– Hogyan beszélhet ez így?! Káromlást szól! Kinek van hatalma bűnöket elengedni az egyetlen Istenen kívül?!
De Jézus rögtön felismerte a szellemével, hogy azok mit fontolgatnak magukban, és így szólt hozzájuk:
– Mit okoskodtok ezen a szívetekben? Mi könnyebb? Azt mondani a bénának: „Meg vannak bocsátva a bűneid”, vagy azt: „Kelj föl, fogd az ágyadat, és járkálj”? Ezért, hogy megtudjátok: az Emberfiának van hatalma megbocsátani a bűnöket a földön – ekkor a bénához fordult –, azt mondom neked, kelj föl, fogd az ágyadat, és menj haza!
Az pedig fölkelt, tüstént fogta a hordágyát, és mindannyiuk szeme láttára kiment; úgyhogy valamennyien eksztázisban dicsőítették Istent, így szólva:
– Ilyet még sosem láttunk!" ( Mk 2:2-12)
Ez a történet már valódi kérdést hordoz, ugyanis a bűnöket megbocsátani valóban csak Istennek van joga, s ez a Szentélyben bemutatott áldozat elvégzéséhez is kötődött. Sem a Tanach, sem a rabbinikus irodalom – legalábbis világos formában – sehol sem említi, hogy a Messiásnak mint embernek jogában állna a bűnöket megbocsátani, különösen a Szentélyben bemutatott áldozat nélkül.
Elvileg elképzelhető lenne az az értelmezés, hogy Jézus nem adta a bűnbocsánatot, hanem csak prófétaként bejelentette annak Isten részéről meghozott döntését, mivel sehol sem használ egyes szám első személyű igealakot („megbocsátom”), hanem mindig passzív alakkal fejezi ki („megbocsáttatott”). Ez a koncepció azonban azért nem áll meg, mert világosan kimondja: „az Emberfiának van hatalma megbocsátani a bűnöket a földön”, és éppen ezt az állítását bizonyítja a gyógyítás véghezvitelével.
Ha fenntartjuk, hogy a Tanach szerint csak Istennek van joga a bűnöket megbocsátani, és azt is, hogy Jézus – a Mt 5:17-20-ban tett szándéknyilatkozata, valamint az Újszövetség egybehangzó tanítása értelmében – a Tórát és a Tanachot sohasem szegte meg, akkor ennek a történetnek csak egyetlen értelmezési iránya marad: Jézus isteni mivoltát állítja implicit módon.
A Messiás tevékenységével kapcsolatosan találunk-e a fentiekkel valamilyen párhuzamot a rabbinikus iratokban? Nem szabad elfelejtkeznünk arról, hogy az „újszövetségi-történeti” Jézus ezeket a kijelentéseit abban a tudatban tette, hogy az általa elengedett bűnökért maga vállalja majd az igazságos büntetést. Tehát nem „ingyen” bocsátotta meg a bűnöket, hanem maga vállalta az elégtétel adását értük, egészen a halálig. A keresztény megváltás-teológiába itt nincs helyünk részletesen elmélyedni, elég annyit megjegyezni, hogy az evangéliumokon és az egész Újszövetségen egységesen végigvonul az a koncepció, amely szerint Jézus „sokak”, a „világ” bűneit és ezek büntetéseit vette magára, és ezért halt kínhalált a kereszten.
Általában elterjedt az a nézet, hogy míg a keresztények az Örökkévaló „szenvedő szolgájának” – aki mások bűneiért szenved váltságul – Jesája 53. fejezetében ábrázolt képét Jézusra vonatkoztatják mint Messiásra, addig a zsidó írásmagyarázat ugyanezt Izraelre értelmezi. Ez az állítás nem teljesen igaz. A Talmud maga is tartalmaz olyan véleményt, amely szerint ez a szöveg a Messiásra vonatkozik: „Mi az ő [a Messiás] neve? (…) A rabbik ezt mondták: »leprás rabbi« a neve, amint meg van írva: »Bizony, magára vette bajainkat, és hordozta szerencsétlenségeinket, mi pedig úgy tekintettük, mint egy leprást, Istentől megvertet és lesújtottat.«”
A Jesája 53:4-et a Targum is a helyettesítő, bűnbocsánatot szerző szenvedésre értelmezve fordítja, elég erősen eltérve a héber szövegtől. Arra sincs itt helyünk, hogy belebocsátkozzunk a szenvedő és meghaló, valamint a dicsőségesen uralkodó Messiás koncepcióinak részletes tárgyalásába. A Tanach messianisztikusan értelmezhető próféciáinak e kettős, látszólag ellentmondásos jellegét a zsidó írásmagyarázat úgy oldotta meg, hogy a Messiás személyét „megkettőzte” (a szenvedő és meghaló Messiás ben Jószéf/Efrájim, illetve a győztes és uralkodó Messiás ben Dávid alakjában), az Újszövetség pedig úgy, hogy egyazon személy két, időben különböző megjelenésében látja megvalósulni a szenvedő és meghaló, valamint a dicsőségesen uralkodó Messiásra vonatkozó próféciákat. Számunkra most ebből az a lényeges, hogy a bűnökért adott, helyettesítő szenvedés és halál nem idegen a rabbinikus gondolkodásmódtól sem. A bJ’vámót 70a és a bKíddúsín 31b szerint az ember helyesen teszi bizonyos esetekben, ha önmagát engesztelésül (káppárá) ajánlja fel mások (közeli rokonai) helyett.
Rabbi Eleázár szerint pedig a Dávid népszámlálásának büntetésére Jeruzsálem ellen küldött pusztító angyalhoz így szólt Isten: „»Most már elég [rav].« (…) Vegyél el egy nagyot [rav] közülük, akinek a halála sok bűnüket kiengeszteli. Akkor meghalt Avisáj ben C’rújá, aki egyedül felért a Szanhedrin nagyobbik felével.”
Egy másik eset: „A difti Rabbi Jirmeja mondta Rabinának: Nem a [vörös] tehén [szalagjá]ról vitatkoznak, hanem az elküldendő kecskebakéról. És aznap meghalt Ravia ben Kiszi, és e különös egybeesés jeleként kimondták: [Az igaz] Ravia ben Kiszi [halála] engesztelést szerzett éppúgy, mint az elküldött kecskebak.”
Itt határozottan ki van mondva, hogy az igaz halála a jóm kippuri áldozattal azonos értékű, hatékonyságú engesztelést képes szerezni; ennek alapján a jézusi megváltás-koncepciót nem lehet teljesen idegennek mondani a rabbinikus hagyománytól.
Ismét máshol ezt olvassuk: „Rabbi Ammi mondta: Miért van a Mirjám haláláról szóló beszámoló a vörös tehén[ről szóló törvények] mellett? Hogy megtudd: ahogyan a vörös tehén engesztelést szerez, ugyanúgy az igaz halála is engesztelést szerez. Rabbi Eleázár mondta: Miért van az Áron haláláról szóló beszámoló a papi ruhákkal kapcsolatba hozva? Hogy megtudd: ahogyan a papi ruhák engesztelést szereztek, ugyanúgy az igaz halála is engesztelést szerez.”
Úgy gondolom ennyi elegendő annak bemutatásához, hogy a zsidó írásmagyarázattól nem idegen az igaz ember mások bűneiért való helyettesítő szenvedése vagy halála, és hogy ez a lehetőség a Messiás vonatkozásában is felmerül. Eléggé egyértelműnek látszik, hogy Jézus ezen a nyomvonalon haladva vállalta fel a bűnbocsánat bejelentését elesett honfitársai irányában.
A betegség meggyógyítását ugyanis – ha nem is mindig - meg kellett előznie a bűnbocsánatnak, mivel „nincs halál bűn nélkül, és nincs szenvedés romlottság nélkül” (Ez 18:20 és Zsolt 89:33 alapján) ; valamint: „Egy beteg nem gyógyul meg addig, amíg minden bűne nem bocsáttatik meg, ahogy meg van írva: »Aki megbocsátja minden bűnödet, és meggyógyítja minden betegségedet. (Zsolt 103:3)«
(…) A betegnek elkészített csoda nagyobb, mint Chananjá, Misáél és Azarjá csodája, mert Chananjának, Misáélnek és Azarjának olyan tűzzel volt dolguk, amit ember gyújtott, amit mindenki eltud oltani; de a beteg embernek az egekből származó tűzzel van dolga, és azt ki tudja eloltani?”
Hogy a Jézus által véghezvitt gyógyulások, illetve az azok feltételét képező bűnbocsánat-adás mögött a helyettesítő szenvedés vállalása áll, azt explicit módon megfogalmazza az evangélium:
"Mikor beesteledett, sok démonizáltat vittek oda hozzá; ő pedig a szavával kiűzte a szellemeket, és a betegeket mind meggyógyította, hogy beteljesedjék, ami megmondatott Jesája próféta által: „Elvette
erőtlenségeinket, és hordozta betegségeinket.” (Mt 8:16-17)
Azzal a sajátos helyzettel szembesülünk tehát itt, hogy a szóbeli Tan alapján, ezek között a keretek között könnyebben értelmezhetőek Jézus bűnbocsánattal kapcsolatos megnyilatkozásai; míg kizárólag az Írás szempontjából nézve viszont teljes mértékben csak akkor oldódik fel a feszültség, ha Jézus isteni identitástudatát is feltételezzük a jelenség mögött.
Részlet "Az Újszövetség és a Tóra" műből.