(1,2) „Hiábavalóság” („hiúság”) a Prédikátorban és a Szentírásban rendszerint nem ostoba gőgöt jelent, hanem mindazok életének ürességére utal, akik távol élnek Istentől. (Lásd a Bevezetést.) Hiábavalóság az élet eredménytelensége: születünk, vesződünk, szenvedünk, múló örömöket keresünk, amik semmiségek az örök élethez képest, aztán mindezt itt hagyjuk, mert meg kell halnunk. Lásd Róm 8,20-22. „Minden hiábavalóság”: ez a megállapítás, amely kibontakozik az egész könyvben; ott olvasható a könyv elején, és tetőfokára a 12,10-ben jut el.
(1,4) Ennek ellenkezőjét lásd Mt 24,35-ben. A „nap alatt” élő ember a saját tapasztalatai alapján tévesen azt gondolja, hogy a föld mindvégig megmarad mostani állapotában.
(3,1) Isten határozott terveit nem szabad a fatalizmussal összetéveszteni, ez az elmélet hamis, ha Istennek arra a felszólítására gondolunk, hogy az ember térjen meg és engedelmeskedjen.
(3,16) A Szentírás megcáfolja azt az elméletet, hogy Isten közömbös az általa teremtett világ iránt (deizmus), sőt hangsúlyozza azt, hogy beleavatkozik az emberek dolgaiba (Dán 4,23-27; Jn 3,16; 2Pt 3,9).
Hitre Hangolva - Keresztény blog, online magazin
