A biztosítási tisztviselő azt ajánlotta, hogy kérjek kártérítést a vállalatomtól az elveszett munkaidő és az orvosi kezelés fejében. A doktorok 63 százalékos munkaképtelenséget állapítottak meg nálam. Ez megijesztett, mert eddig azt hittem, hogy jobban vagyok. A borzasztó valóság, hogy ily fiatalon félig nyomoréknak lettem minősítve, több volt, mint amennyit el tudtam idegileg viselni. Kezdtem letörni. De mit volt mit tenni. „Megoperálhatjuk – mondták az orvosok – de a vizsgálat azt mutatja, hogy 80 százalékban beállhat a paralízis, ha megkockáztatjuk.” Minden jobb ennél – mondtam. A fájdalom elviselhetetlen. Kérem, nagyon kérem, tegyenek valamit. De csak azt mondták: Várjunk.
Az ügyvédem perelt. Az Ipari Balesetbiztosító időszakos megállapodást ajánlott lábaim elvesztése és a nagy fájdalomban való állapot miatt.
Ez idő tájt csak bottal tudtam járni. A napokból hónapok lettek és a hónapokból évek. A fájdalom állandóan fokozódott, míg úgy éreztem, többé nem bírom tovább elviselni. Mind többször voltam a kórházban, és mind jobban függtem az orvosságok növekvő adagjaitól. Otthoni életünk szégyenteljes volt. Szegény Fran, megpróbált nagyon türelmes lenni velem. De hosszú
kórházban fekvés után, mikor hazatértem, ugyanazt a kezelést akartam követelni tőle, amit ott kaptam, nem tekintve, hogy még két kis gyermekre is gondot kellett viselnie a háztartáson kívül... Zsémbes, követelőző, kínlódó férjjel tetézve ... Azokon a hosszú napokon, mikor nem tudtam mást tenni, mint az ágytól a pamlagig vánszorogni és az orvosságomért ordítani, bizony türelme sokszor elfogyott. Hallottam, amint a fürdőszobába megy és tehetetlen elkeseredésében sír.
Szép otthonunk volt, amit magam építettem. De most börtön volt számomra. Átkoztam. Megátkoztam a süllyesztett nappalit, ami azt jelentette, hogy két lépcsőfokot kellett megmásznom, ha a konyhába vagy fürdőszobába akartam jutni. – Kislányaim, Mária és Liza szerettek volna velem játszani, de nem tudtam a térdeimen tartani, hát még felemelni őket. Időnként elestem és nem tudtam felkelni. A szomszédaim mondták, hogy ha látták a kis Máriát átszaladni az utcán, tudták, hogy valakinek jönnie kell, hogy felemeljen engem a padlóról. Elkeseredtem és bátortalanná lettem. Egyik orvostól a másikhoz mentünk. Az izmaim és ínszalagjaim meglazultak és néha becsípték az idegeket. Valami nyomás vagy hirtelen mozdulat borzasztó fájdalmat okozott, és néha paralízist. Az éjszakák rosszabbak voltak, mint a nappalok. Ha aludtam, Fran
mondta, hogy egész éjjel nyögtem a kíntól. Sok éjjelen nem aludtam, és mindenfelé kószáltam a sötét házban, megnyugvást keresve.
Az orvosságok keveset használtak, legtöbbször csak az első alkalommal. Nem tudtam, hogy ha az alkohol összekeveredik az orvossággal, megölhet. Nem lehet ezzel eléggé vigyázni! Csak az mentette meg az életemet, hogy korán este valami nehéz ételt fogyasztottam, ami feloldotta a pirulákat.
Hitre Hangolva - Keresztény blog, online magazin
