Amint a rossz úton zötyögtünk, úgy éreztem, hogy minden fájdalomcsillapító hiába volt. Minden kő, minden mélyedés zökkentett egyet a kocsin, és a gerincem iszonyatosan fájt miattuk. Franre néztem. „Ez az átkozott kocsi minden gödörbe belemegy.”
„Fred – mondta, és a könnyei folytak az arcán. – Ha nem tudnám bizonyosan, hogy meg fogsz gyógyulni, hagytam volna, hogy ne jöjj el. De tudom... biztosan tudom, hogy meggyógyulsz.”
„Honnan tudod? – sziszegtem kínjaim között. – Miért vagy olyan biztos benne?”
„Nem tudom. Csak bízom Istenben és érzem, hogy Ő akarja, hogy meggyógyulj. Oly régen imádkoztam ezért én és a gyermekek is. És tudod, miss Kuhlman azt mondja, hogy Isten mindig felel a kislányok imádságára. Még azért is imádkoztam, hogy már a szolgálat elején gyógyulj meg, hogy azután örvendhessek neki.
Csendesen ültem, saját mérgemben és kínomban őrlődve, amint az öreg busz továbbgördült. Fran ismét megszólalt, válogatva a szavakat: „Fred, annyija bízom benne, hogy meggyógyulsz, hogy megkértem anyádat, viselje gondját a kislányoknak ma éjjel, hogy mi nyugodtan ünnepelhessünk.”
„Mit mondasz?” – törtem ki. A kéretlen szeretete elég kellemetlen volt, de ez már több volt a soknál. De ő éppen lehajtotta a fejét és láttam, amint mozog az ajka és csendesen imádkozik. Mit használ? – gondoltam. Meg vagyok fogva. Meg kell tennem, amit lehetséges. De soha többé nem hagyom magam befogni ilyen csapdába, mint ez. Bár csak egy órával is előre tudtam volna látni! Bár csak tudtam volna, amit Isten elrejtett előlem! De meg voltam kötözve tudatlanságom és csekély hitem által, és ezért belépkedtem a gőgöm és önsajnálatom által készített börtönömbe.
A busz éppen az auditórium ajtaja előtt állt meg. Mire bementem, minden helyet elfoglaltak az alsó szinten. Frannak egy barátnője segített felvinni a felső emeletre. Egy másik barátnője, egyházunk tagja látott minket jönni, és átadta a helyét. Csendben leültem és nagy fájdalmaim voltak. Fran állt, a falnak támaszkodva az oldalhajóban, mellettem. A kórus éppen befejezte az éneket, mikor miss Kuhlman megjelent az emelvényen. Ragyogó piros ruhában volt, és a gyülekezet tetszésnyilvánítására integetett nekünk. Aztán énekelni kezdett, intve, hogy mi is csatlakozzunk hozzá. Körülöttünk mindenki énekelt, kivéve természetesen engem. Mit képzel, kicsoda ő? – füstölögtem magamban. Egy női prédikátor. A legnagyobb szamárnak kellene lennem, hogy ilyesmi által hagyjam magamat megfogni. Amint a szolgálat folytatódott, emberek kezdtek felmenni az emelvényre, és azt mondták, hogy meggyógyultak. Miféle mágia volt ez? Biztos, hogy ezek mind nem
mondhatnak valótlanságot!
Hitre Hangolva - Keresztény blog, online magazin
