Azt hiszem, a legtöbb ember ekkor Istenhez fordult volna utolsó vigasz gyanánt. De én rebellis (lázadó) voltam a vallásban. Korábbi életemben akaratom ellen erőltették rám, és most lázadoztam minden szellemi dolog ellen. Még fájdalmaim közepette is gúnyolódtam azok felett, akik azt mondták, hogy majd imádkoznak értem. Nyers, szívós tervező mérnök-főnök voltam, és nem volt szükségem anyámasszony katonáira, akik Istenben hisznek. Ez gyengeség lett volna, én megállok a magam lábán.
De nem álltam egyedül. A gyógyszerekre támaszkodtam. Le fogjuk szoktatni önt a pirulákról – mondta az orvosom. A kodein már narkomániássá tette önt, a legutóbbi vérvizsgálat ezt mutatja. Vitatkoztam vele, hogy engedje továbbra is. Nem bánom, ha narkomániás vagyok is – mondtam. Mit számít? Hiszen úgyis menthetetlen vagyok. – Megengedte, hogy továbbra is szedjem, gondolom, tisztán szánalomból. Csak Isten és Fran tudta, mennyit szenvedek. De Fran volt az egyetlen, akinek panaszkodtam.
Akkor, 1966-ban Frant megoperálták. Mikor hazajött a kórházból, én már testileg, lelkileg roncs voltam. Az első estén még gyenge volt a műtéttől, de vacsorát készített és megpróbálta kitakarítani a konyhát. Sohase próbáltam egyedül menni a konyhából a nappaliba, amiatt a két lépcsőfok miatt, de ezen az estén kibotorkáltam a konyhából, hogy televíziót nézzek. Mikor elindultam lefelé a lépcsőn, térdeim megrogytak. Anélkül, hogy óvakodhattam volna, előrebuktam a nappaliba, ahol borzasztó kínok közt fetrengtem. Mária az anyja után kiabált. Fran a lépcső tetején állt, kezével befogta a száját, hogy elfojtsa kiáltását. Hozzám futott, de képtelen volt lábra állítani. Még sohase voltak ilyen nagy fájdalmaim. A telefonhoz futott, hogy felhívja a szomszédot, de izgalmában elfelejtette a számokat. Az ajtó becsapódott mögötte, amint kifutott az utcára a sötétben sikoltozva segítségért. Szomszédunk és három fia siettek segítségünkre és a pamlagra emeltek. Hideg verejték lepett el, reszkettem és kínomban sikoltoztam minden mozdulatnál. Fran felhívta az orvost. Az felismerte a hangját a korábbiak nyomán és azt mondta: Amint csak lehet, vigyék a kórházba.
Ezúttal hét hétig maradtam a kórházban. Eljött a karácsony és az orvos huszonnégy órára hazaengedett. Lassan járjon és lépcsőre ne menjen – mondta, különben ez lesz az utolsó lépcsőjárása. Karácsonyt ünnepeltük. Fran lemondott a nagy étkezésről, hogy engem hazahozzon a kórházból. Az asztalhoz menet elestem és nem tudtam újra felállni. Ismét vissza kellett vinni. A gyerekek egész nap sírtak. Mikor végül hazaengedtek február végén, a doktor feldíszített egy kötelékkel, ami a vállamon át csüngve szorosan átkötötte a derekamat és a csípőmet. De a gerincemben levő nagy mennyiségű kalcium-lerakódás
miatt ezt szinte lehetetlen volt viselnem. A doktor szerint az egyedüli mentség most már a műtét lett volna. A kórházban négyóránként demerol-injekciókat kaptam, de otthon ez nem volt lehetséges, és ezért ismét a pirulákra szorultam. Úgy látszott, nem bírtam eleget bevenni. Megrögzött narkomániássá lettem. De a fájdalom oly erős és állandó volt, hogy nem is bántam. Úgy láttam, itt a világ vége.
Hitre Hangolva - Keresztény blog, online magazin
