Önmagunk túlértékelése
Egy másik kényszerítő vágy ma az öndicsőítésre irányul. Röviden, a kevélység bűnéről van szó. Ami azt illeti, ez volt az első bűn - Isten egyik angyala, a Sátán követte el, akit még az emberi faj teremtése előtt kivetettek a mennyből. Az Úr ezt mondta Luciferről (a Sátánról): "Holott te ezt mondád szívedben: Az égbe megyek fel, az Isten csillagai fölé helyezem ülőszékemet... Felibök hágok a magas felhőknek, és hasonló leszek a Magasságoshoz." (Ézs 14:13-14)
Bizonyos mértékig mindannyian büszkék vagyunk. Ha megkérsz egy embercsoportot, hogy hasonlítsa össze magát másokkal, tagjainak túlnyomó többsége az átlag fölé helyezi magát. (Ezek szerint tényleg sötét alaknak kell lennie annak a néhány embernek, aki nem üti meg az átlagot!) Mármost én egyáltalán nem azt az egészséges öntudatot vagy jó érzést ítélem el, ami a jól végzett munka során tölt el bennünket, vagy csupáncsak azért, mert tisztában vagyunk vele, milyen sokat jelentünk Istennek. Hiszen valóban értékesek vagyunk a szemében, különben nem küldte volna a Fiát a keresztre, hogy véghezvigye megváltásunkat, és gyermekeivé lehessünk.
A probléma akkor jelentkezik, ha többre tartjuk magunkat a kelleténél, ha elveszítjük realitásérzékünket a hiányosságainkkal és gyenge pontjainkkal kapcsolatban - és különösen akkor, amikor kezdjük úgy gondolni, hogy jobbak vagyunk másoknál.
Nézzük meg például a Cassie nevű hölgy esetét, aki minden vasárnap gyülekezetbe jár, nagyon erkölcsös életet él, és a saját véleménye szerint szerény ember. A legtöbben egyet is értenek önértékelésével, ennek ellenére nincsenek barátai, magányos. Miért? Mert nagyjából tökéletesnek tartja magát, és attól fél, mi lesz, ha a szomszédok, a munkatársak, sőt még a keresztények is, akikkel a gyülekezetben találkozik, egyszer csak ellene fordulnak, és sérelmet okoznak neki, amikor felismerik, mennyivel kiválóbb ő náluk. Tehát senkit sem enged közel magához, hanem úgy érzi, a körülötte levő "irigy" emberek mind őt üldözik.[4]
Sok ilyen emberrel találkozni a gyülekezeteinkben. A kevélységük talán meglehetősen kifinomult, ám attól még nagyon is valóságos és igen erős - amellett jóval többen vannak azoknál, akiknek a kevélysége mindenki előtt nyilvánvaló.
Mindannyian sebezhetőek vagyunk
A kényszeres vágyaknak még sok más típusát is megnevezhetném, beleértve a fizikai, az érzelmi és pszichikai függőségeket - egyebek között ilyen kívánságok tárgya a pornográfia, a kábítószerek és az alkohol, a természetellenes szex, vagy az Isten helyett a Sátán imádása és a neki való tetszeni akarás. Ám ha a fenti leírás tükrében őszintén megvizsgálod az életedet, úgy gondolom, egyetértesz velem abban, hogy egyikünk sem immunis az ilyen kényszerítő erejű vágyak vonzásával szemben. Ami az egyik embernek kísértést jelent, némiképp eltér attól, ami egy másikat fenyeget, de egy vagy több területen mindannyian sebezhetőek vagyunk.
Gondoljunk például a nagy apostolra, Pálra. A hit hatalmas embere volt, páratlan szellemi harcos, tanító és evangélista - az Újszövetségnek körülbelül a felét ő írta a Szellem ihletésére. Teljes őszinteséggel mondhatta: "Ha bárki más mer testben bizakodni, én sokkal inkább." (Fil 3:4) Ami az Úr céljai számára letett, hűséges életét illeti, ő olyan biztosra ment, hogy képes volt kijelenteni: "Legyetek az én követőim, mint én is a Krisztusé." (1Kor 11:1) Micsoda kihívás! Az élete vége felé pedig ezt írta: "Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam." (2Tim 4:7)
Minden ilyen állítása dacára Pál valóban alázatos ember volt. Ő nem hetvenkedett - tényeket közölt. Ennek ellenére nem feledkezhetünk meg az érem másik oldaláról. Szellemi bölcsesség, érettség és az Úrnak való engedelmesség dolgában Pál valószínűleg mérföldekkel a valaha élt összes keresztény 99,9 százaléka előtt járt. Mégis hozzá kellett tennie: "Mert nem a jót cselekszem, melyet akarok; hanem a gonoszt cselekszem, melyet nem akarok. Ha pedig én azt cselekszem, amit nem akarok, nem én mívelem már azt, hanem a bennem lakozó bűn. Megtalálom azért magamban, ki a jót akarom cselekedni, ezt a törvényt, hogy a bűn megvan bennem. Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint; De látok egy másik törvényt az én tagjaimban, mely ellenkezik az elmém törvényével, és engem rabul ád a bűn törvényének, mely van az én tagjaimban." (Róm 7:19, 21-23, kiemelés a szerzőtől)
Még Pál is küzdött valamilyen kényszeres kívánsággal, amely őt a bűn rabságába vetette. Azt okozta, hogy jó helyett gonoszt tegyen. Volt legalább egy kísértés, amellyel szemben különösen sebezhető volt. Vajon a keserűség volt ez? Vagy talán a harag? Valamilyen birtoklási vágy? Nem tudjuk. A lényeges dolog itt azt látnunk, hogy ha Pál apostol harcra kényszerült a megrögzött kívánság ellen, bármi is volt az, mennyivel inkább számíthatunk rá, hogy nekünk is küzdeni kell ellene!
Semmi kétség, az 1. Korinthusi levél 10. fejezetében Pál ezért sorolt fel néhány példát bűnbe esett emberekre az ószövetség idejéből, mielőtt ezt írta: "Azért aki azt hiszi, hogy áll, meglássa, hogy el ne essék." (1Kor 10:12) Miközben Istennel jársz, sose légy olyan biztos a dolgodban, hogy úgy gondolod: ura vagy a helyzetnek, és nem botolhatsz meg soha. Bizony, nálad és nálam kiválóbb férfiakkal és nőkkel is megesett ez, és akárkivel megtörténhet.
De pozitív megjegyzéssel szeretném zárni ezt a fejezetet: van remény a győzelemre! Minthogy minden korban minden hívő küszködik bűnös kívánságokkal, okulhatunk a tapasztalataikból. A bibliai és más bizonyságokból láthatjuk, mi az, ami működőképes: Isten gondviselése, melyet gyermekeinek nyújt, hogy élvezzék a szellemi diadalt, és ne vereség várjon rájuk. S miközben tovább tanuljuk ezeket a leckéket, most azt kell megnéznünk, miért képesek a kényszerítő vágyak rabságba hajtani bennünket.
