„Az Úr áldjon meg és őrizzen meg,
ragyogtassa fel arcát rajtad,
és könyörüljön rajtad!
Fordítsa az Úr a tekintetét rád,
és adjon neked békességet!”
(4Móz 6:24–26)
Ezután az a pap, akire a sors esett, hogy a bárány tagjait az oltár tüzébe vesse, felment az oltárra a feljárórámpán. Néha a főpap tette ezt meg, neki semmilyen sorsolásban nem kellett részt vennie, mindig minden áldozatot elvégezhetett, ha kívánta. Azok, akik a tagok hordozására voltak kijelölve, külön-külön felvitték ezeket az áldozatot bemutató papnak a feljáróról, ahol le voltak rakva. Ő mindegyikre rátette a kezét, majd egyenként a tűzre dobta őket.
Ezután átment az oltár másik sarkára, és hozzákészült az italáldozathoz. Ekkor két pap két kürttel a kezében felállt egy kis márványasztalra, amely az oltár mellett volt, két ezüstharsonával a kezükben, és háromszor kürtöltek: egyszer elnyújtottan, azután szaggatottan, végül ismét elnyújtottan – majd odaálltak a cintányéros mellé, aki a léviták zenekarát és kórusát vezényelte.
Miközben a pap lehajolt, hogy az italáldozatul szolgáló bort az oltárra kiöntse (25. kép) , a helyettes főpap jelt adott a zenekarnak, akik elkezdték énekelni a szokás szerint aznapra való zsoltárt. A hét első napján a 24. zsoltárt, a másodikon a 48-ast, a harmadikon a 82-est, a negyediken a 94-est, az ötödik napon a 81-est, a hatodikon a 93-ast, szombaton pedig a 92-est („zsoltár, ének szombatnapra” ) énekelték a reggeli egészen elégő áldozat alatt.
Amikor szünetet tartottak a zsoltárban – ott, ahol a szövegben ez áll: „szela” –, a kürtösök mindig fújtak egy hosszú, elnyújtott, emelkedő hangot, a nép pedig leborulva imádta Istent, s miközben odabent a Szenthelyen felszállt az illatáldozat füstje, idekint a bárányé, az oltár oldalán pedig alácsordult az italáldozat bora – szemben a bejárattal, az Olajfák hegye felett megjelent a felkelő nap.
Imádkozás az Udvarban
„És egy bothoz hasonló mérőnádat kaptam e szavakkal:
– Kelj fel, és mérd meg Isten Templomát, azokat, akik imádkoznak benne, és az áldozati oltárt! De a Templom külső udvarát hagyd ki, ne mérd meg, mert azt a nemzetek kapják meg…” (Jel 11:1–2)
A zsoltár és az ima után a főpap és a hetven tagú Nagy Szanhedrin tagjai minden hétköznapon bevonultak a Faragott Kő Termébe, és ülésezni kezdtek, egészen estig: a nép peres ügyeiben ítélkeztek, államigazgatási kérdésekben döntöttek – már amennyire a római hatalom megengedte nekik. Egyik nap egy különösen felzaklató üggyel kezdődött a nap. Az ítéletet mindannyian már előre tudták…
„Amint megvirradt, összegyűlt a nép véneinek tanácsa, a főpapok és az írástudók, bevezették gyűlésük elé, és így szóltak:
– Ha te vagy a Messiás, mondd meg nekünk!
– Ha megmondom nektek, úgysem hiszitek el – felelte Jézus –, ha pedig én kérdeznék tőletek, úgysem válaszolnátok! De mostantól fogva »az Emberfia Isten erejének jobbján ül«!
– Te vagy hát az Isten Fia? – kérdezték erre mindnyájan.
– Ti mondjátok, hogy én vagyok! – felelte nekik.
– Mi szükségünk van még tanúvallomásra? – mondták erre. – Hiszen mi magunk hallottuk a saját szájából!” Lk 22:66–71)
A Faragott Kő Termében még érezni lehetett a néhány perce tűzre dobott bárány égő húsának és az illatáldozatnak az illatát, az ablakon át jól látszott a pár méterre lévő oltárról felszálló füst, amikor halálra ítélték. Még a fülükben csengtek az aznapi zsoltár utolsó sorai:„…Mikor azt mondtam: Az én lábam eliszamodott: a te kegyelmed, Uram, megtámogatott engem. Mikor megsokasodtak bennem az én aggódásaim: a te vigasztalásaid megvidámították az én lelkemet. Van-e köze tehozzád a hamisság székének, amely nyomorúságot szerez törvény színe alatt? Egybegyülekeznek az igaznak lelke ellen, és elkárhoztatják az ártatlannak vérét…”
A keresztények napi áldozata
– Kelj fel, és mérd meg Isten Templomát, azokat, akik imádkoznak benne, és az áldozati oltárt! De a Templom külső udvarát hagyd ki, ne mérd meg, mert azt a nemzetek kapják meg…” (Jel 11:1–2)
A zsoltár és az ima után a főpap és a hetven tagú Nagy Szanhedrin tagjai minden hétköznapon bevonultak a Faragott Kő Termébe, és ülésezni kezdtek, egészen estig: a nép peres ügyeiben ítélkeztek, államigazgatási kérdésekben döntöttek – már amennyire a római hatalom megengedte nekik. Egyik nap egy különösen felzaklató üggyel kezdődött a nap. Az ítéletet mindannyian már előre tudták…
„Amint megvirradt, összegyűlt a nép véneinek tanácsa, a főpapok és az írástudók, bevezették gyűlésük elé, és így szóltak:
– Ha te vagy a Messiás, mondd meg nekünk!
– Ha megmondom nektek, úgysem hiszitek el – felelte Jézus –, ha pedig én kérdeznék tőletek, úgysem válaszolnátok! De mostantól fogva »az Emberfia Isten erejének jobbján ül«!
– Te vagy hát az Isten Fia? – kérdezték erre mindnyájan.
– Ti mondjátok, hogy én vagyok! – felelte nekik.
– Mi szükségünk van még tanúvallomásra? – mondták erre. – Hiszen mi magunk hallottuk a saját szájából!” Lk 22:66–71)
A Faragott Kő Termében még érezni lehetett a néhány perce tűzre dobott bárány égő húsának és az illatáldozatnak az illatát, az ablakon át jól látszott a pár méterre lévő oltárról felszálló füst, amikor halálra ítélték. Még a fülükben csengtek az aznapi zsoltár utolsó sorai:„…Mikor azt mondtam: Az én lábam eliszamodott: a te kegyelmed, Uram, megtámogatott engem. Mikor megsokasodtak bennem az én aggódásaim: a te vigasztalásaid megvidámították az én lelkemet. Van-e köze tehozzád a hamisság székének, amely nyomorúságot szerez törvény színe alatt? Egybegyülekeznek az igaznak lelke ellen, és elkárhoztatják az ártatlannak vérét…”
A keresztények napi áldozata
„Kérlek tehát titeket, testvérek, az Isten könyörületességére, hogy ajánljátok föl a testeteket, értelmes szolgálatotokat az Istennek, mint élő, szent, számára kedves áldozati ajándékot…” (Róm 12:1)
Forrás: Új Exodus Magazin, 2004. december
