Ekkorra ugyanis a Jeruzsálemben tartózkodó zsidók már nagy számban gyűltek össze minden reggel, hogy az egészen égőáldozat ideje alatt imádkozzanak, mivel ez volt a reggeli közös ima ideje. A férfiak az Izraeliták Udvarán gyülekeztek, amely egy nem túl széles folyosó volt a papi Udvartól csak egy alacsony fallal elválasztva – innen közvetlen közelből, pár méterről jól lehetett látni az oltárt és mindazt, ami történt körülötte.
A nők a Nők Udvarán gyülekeztek, amelyet egy nagy fal választott el az Udvartól, de a kapuját kinyitották, így valamit ők is érzékelhettek az ott zajló eseményekből. De sokan voltak a Templomot körülvevő hatalmas téren is, ahol a közélet zajlott, és ahol a rabbik tanítani szoktak. Mi több, előfordult, hogy már ilyenkor is – még napkelte előtt! – tanítani kezdtek, ha kellő számú hallgatóságuk gyűlt egybe. „De virradatkor már ismét a Templomban volt, és az egész nép folyamatosan érkezett hozzá, ő pedig leült, és tanította őket.” (Jn 8:2)
Ekkor a szolgálatot felügyelő pap így szólt a többiekhez a Faragott Kő Termében:
– Akik még sohasem mutattak be korábban illatáldozatot a Szenthelyen, jöjjenek, vessünk sorsot!
A reggeli egészen elégő áldozat bemutatásával egy időben ugyanis bent a Templom épületében egy papnak illatos füstölőszereket kellett elégetnie az aranyoltáron, amely a Szenthelyet a Szentek Szentjétől elválasztó színes függöny előtt állt. Ez számított a legnagyobb megtiszteltetésnek az összes feladat közül, sőt a papok között úgy tartották, hogy ez a szolgálat nagy gyarapodást, gazdagodást eredményez annak életében, aki elvégezheti azt. Ezért, hogy élete során mindegyikükre legalább egyszer sor kerülhessen a rokonságban, ez volt a szokás: aki egyszer már megnyerte a sorsvetést ebben, az legközelebb csak akkor vehetett részt benne, ha a többiek is már mind részesülhettek ebben a különleges lehetőségben (18. kép). Miután ezt valaki megnyerte, a többiek sorsot vetettek a többi hátralevő feladat elvégzésére. Akik kiestek, azok visszaöltöztek a hétköznapi ruháikba, mert rájuk a továbbiakban már nem volt szükség.
Az, aki ki lett választva, hogy felajánlja az illatáldozatot, fogott egy nagy aranyedényt, amely egy hatalmas aranykanálhoz hasonlított, és egy kisebb aranyedényke volt a közepében, telerakva az illatáldozattal, ezen pedig volt egy fedél, amely le volt terítve valami ruhafélével, hogy az illata ne párologjon el.
Az is szokás volt, hogy a tapasztaltabbak ilyenkor figyelmeztették, hiszen általában először csinált ilyesmit:
– Vigyázz, ne magad előtt kezdd el majd szórni a füstölőszert a parázsra, nehogy megégesd a kezed!
Az, akit a parazsastálra sorsoltak ki, fogta az ezüst parazsastálat, felment az oltárra, és lehozott benne több liternyi parazsat az illatáldozat számára, majd áttöltötte egy arany parazsasedénybe.
Az illatáldozat törvénye
„Áron pedig füstölögtessen rajta minden reggel jó illatú füstölőszert; mikor a mécseket rendbe szedi, akkor füstölögtesse azt. És amikor Áron estennen felrakja a mécseket, füstölögtesse azt. Szüntelen való illattétel legyen ez az Úr előtt nemzetségről nemzetségre.” (2Móz 30:7–8)
Forrás: Új Exodus Magazin, 2004. december
Hitre Hangolva - Keresztény blog, online magazin
