Ruff Tibor - Senki sem uralkodhat a Szél felett 3.

„Igeinek” lenni tehát nem csak azt jelenti, hogy természetes értelemmel jól ismerem a Bibliát. A Szentírást csak a Szent Lélek jogosult magyarázni: „Mindenekelőtt tisztában kell lennetek vele, hogy az írás egyetlen próféciáját sem lehet önkényesen magyarázni, mert sohasem ember akaratából származott a prófécia, hanem Istentől indíttatva szóltak a Szent Szellem által vezetett emberek." (2Pét 1,20-21, Rugási Gyula ford.). A fentiek értelmében tehát egyáltalán nem igei, ha valaki a Szellem újszerű megnyilvánulásait (lásd Jézus szolgálatát!) saját, korlátozott bibliai ismeretei és testi értelme által felidézett igehelyek előrángatásával kritizálja. A János 7-ből hozott példa (Galileus lett-e Nikodémus?) alapján látható, hogy az az érvelés szintén nem igei, amely szerint egy esemény nem lehet Istentől, mivel az írások nem számolnak be hasonlóról („próféta Galileából”). Éppen ellenkezőleg: minden, amit Isten cselekedett, újszerű volt a maga idejében, és sokszor éppen a tradíció buzgó őrei szegültek ellene a legerőteljesebben.

Sámuel szolgálata nagyon sok új elemet tartalmazott Mózeséhez képest: prófétai mozgalmat alapított, amely a mózesi sátortól viszonylag függetlenül, Rámában működött. Szolgálatukban teljesen új elem volt az eksztatikus dicséret. Isten Szellemével való betöltekezésük irányadó lehet a Szent Lélek mostani mozgásának megértésében is: a közéjük keveredő Saul két ízben is hosszas prófétálásba „esett”, anélkül, hogy ezt különösebben akarta volna, sőt a második esetben inkább akarata ellenére, „és leveté ő is ruháit, és prófétált ő is Sámuel előtt, és ott feküvék meztelenül azon az egész napon és egész éjszakán. Azért mondják: Avagy Saul is a próféták között van-é?” (lSám 19,24 és lásd még: lSám 10,5-6). Ábrahámmal, Jákobbal, Józseffel, Mózessel, Józsuéval ilyesmi nem történt. A Sámuel „keze alatt” felnövő Dávid királyi ténykedésének egyik első lépéseként szétválasztotta a mózesi sátrat és a frigyládát, s az utóbbit, - valójában persze csak látszólag! - "igeellenesen” saját házába vitette. Gyakorlott volt már az efféle „nem igei” lépésekben, hiszen üldöztetése alatt is megette a szent kenyereket, amit csak a papoknak lett volna szabad megenni. Mindkét esetben Isten áldása jött az életére: valójában ugyanis ő értelmezte helyesen a mózesi törvényt, s éppen ez tette alkalmassá a királyságra. E helyes értelmezésre a rajta lévő Szent Lélek tette képessé. Cselekedetei természetes értelemmel még ma is csak nehezen érthetők. (Ennek ellenére tökéletes összhangban állnak a mózesi törvény Szellemével.) 

Az emberi ész tehát mindig csak nagy késéssel, utólag érti azt, amit Isten tesz. Éppen ezért Isten valóságos szolgálatára a természetes értelem nem tesz képessé. Ami egyébként az eksztatikus megnyilvá­nulásokat illeti, közbevetőleg megjegyezhetjük, hogy a Szentírás szó szerint tele van ilyesmivel, mégpedig nemcsak az Ó-, hanem az Újszövetség is! Jézus szolgálata során többször olvashatjuk, hogy a körülötte lévő emberek eksztatikus állapotban dicsőítették Istent (Mk 2,12: az eredetiben éppen az „eksztázis” szó szerepel, amely a görög nyelvben az önkívületi állapotra, eszeveszett, őrült viselkedésre vonatkozik). Ugyanekkor történt, hogy Jézus kapemaumi házának tetejét minden további nélkül lebontották egy béna ember barátai, hogy őt a Mesterhez leengedhessék. Gondoljunk csak egyszer bele, hogy ez mit jelent! Milyen szellemi atmoszféra lehetett ott! „Normális”, hétköznapi cselekedet volt ez? Más esetben teljes rokonsága jött el Jézusért, azzal az elhatározással, hogy hazavigyék, mert azt gondolták, magánkívül van (a görögben ismét: eksztázisban, önkívületben). Nyilván nem ok nélkül jutottak erre a meggyőződésre...

A következő Ószövetségből vett eset is a Szent Lélek meglepő munkájára utal: Mikeás próféta Izrael bűnei miatt keseregve és jajgatva, ruhátlanul és meztelenül járt, üvöltözött, mint a sakálok, sikoltozott, mint a struccok, majd egy Béth-le-Afra („Porháza”) nevű városban a porban hentergett... (Mik 1,8-10). Ezek csak ízelítők de általánosságban elmondhatjuk: a Szentírást előítéletek nélkül olvasók számára tagadhatatlan tény, hogy a prófétáknak, illetve Isten embereinek tevékenysége - azaz a Szent Lélek valóságos működése - mindig hasonló, eksztatikus légkörben, különös megnyilvánulásoktól kísérve zajlott.

Anélkül, hogy minden példát említenénk, elmondhatjuk: szinte minden próféta szolgálata tartalmazott újdonságokat is az előzőekhez képest. Így a már megtörtént események intellektuális feldolgozására épülő emberi gondolkodást mindig meglepte és váratlanul érte Isten jelenbeli cselekvése. Ez sokszor nem kis meghökkenést okozott, hanem sorsokat eldöntő, mély megrázkódtatást, amelyben csak a legalázatosabbaknak sikerült jó döntést hozniuk, az értelmükben bízók pedig menthetetlenül elbuktak. „Miképpen hogy nem tudod, melyik a szélnek [rúach: Szellem!] útja, és miképpen vannak a csontok a terhes asszony méhében: azonképpen nem tudod az Istennek dolgát, aki mindeneket cselekszik” (Préd 11,5). És: „Egy ember sem uralkodhatik a szélen (Szellemen), hogy feltartsa a szelet [Szellemet]...” (Préd 8,8) Én azt látom igeinek, hogy Isten minden egyes beavatkozása a történelembe ilyen mély megrázkódtatással, a tradíciók, az emberi gondolkodásmódok, elméletek, teológiák „életveszélyes” megrendülésével járt. A jóakaratú vallásos emberek meg akarták ölni Jeremiást, amikor a Templom elvezetéséről prófétáit. Addigra már nagy nehezen sikerült feldolgozniuk, hogy Dávid és Salamon mégiscsak a Szent Lélek által cserélték fel a mózesi sátrat a hatalmas kőépületre. És most tessék! Jön egy senkiházi, és azt állítja, hogy Isten le fogja rombolni a Templomot. Jere­miás szavait istenkáromlásként élték meg miként Jézus szavait is később, amikor Jeremiás üzenetét már feldolgozták, és őt nagy prófétaként tisztelték. Hogyan menekülhetünk meg ettől az örökös lemaradástól Isten dolgairól? ,.Akiket Isten Szelleme vezérel, azok Istennek fiai” (Róm 8,4).