Michael L. Brown - A kritizáló szellem jellemvonásai 8.

5. A destruktív kritikusok a rossz híreken csámcsogva hitetlenséget, gyanút és félelmet keltenek. Az Ige több helyen is int bennünket, hogy féljük Istent, mivel ez a hódolattal teljes tisztelet a bölcsesség és tudás kezdete (lásd Péld 1,7; Jób 28,28), a szentség és engedelmesség alapja (lásd 2Móz 20,20; Préd 12,13; lPét 1,14-19). A Példabeszédekből megtudhatjuk, hogy az Úr félelme menedék és erősség, az élet forrása és védelem (lásd Péld 14,26-27). Jézus pedig arra tanít minket, hogy senkitől és semmitől ne féljünk, csak Istent tiszteljük (Mt 10,28). Ezt jól az emlékezetünkbe kell vésnünk! Aki Istent féli, annak nem kell félnie a Sátántól és az ő csapdáitól.

Az Úr félelmében védelem van. Aki féli az Urat, az felismeri az Ő személyét, a szárnyai alá rejtőzik és gondot fordít arra, hogy tisztán, az Ő erejében járjon. Az Úr félel­me védelmet nyújt a megcsalattatás ellen is. Az Úr félelmében szabadság van. Az Úr félelme megszabadít minket minden más félelemtől. Az Ő félelme bizonyosságot ad. Ő megtartja az övéit.

A kritikusok valami oknál fogva gyakran félreértik ezt, és mindenütt összeesküvést sejtő, gyanúba keverő gondolkodásmódjukkal szellemi kötelékeket, bénultságot, félelmet és tehetetlenséget építenek ki az emberekben. Az evangéliumi élet ilyen felfogása mérgezi és rombolja a hi­tet. A kritikusok számára sokszor érdekesebb (és szemé­lyétől függetlenül hihetőbb) az, amit az ördög csinál, mint amit Isten cselekszik. A kritikus állandóan gyűjtöget. Összeszedi a rossz híreket, a lehangoló információkat („Hogy mennyien vannak becsapva!’’) szorgalmasan kutatja az egyházat ért legújabb negatív hatásokat, és gondosan távol tartja magát mindentől, amiben élet van és növekedik. Drága idejét arra pazarolja, hogy híreket vadásszon azokról, akiket az általa kritizált ébredés szele hatalmasan megérintett. Ez erősíti az Úrban való hitet?

Ha az ember végighallgat egy-két ilyen kritikát, utána alig mer elmenni egy olyan összejövetelre, amely nem rendelkezik a kritikusok igen fukarul osztogatott - jóvá­hagyásával. Vigyázz! Démonizálódhatsz, ha hozzád ér az a testvér, aki most jött meg arról az ébredési összejövetelről! Idegen szellem hatása alá kerülhetsz, ha az a prédiká­tor kezet fog veled! Légy óvatos, mert sötét szellemek rej­tőznek mindenütt, és készek rád ugrani, ha leteszed a ke­zedből a szektafigyelő kézikönyvet! Barátaim, ez nem újszövetségi kereszténység!

Egy kedves hölgy, aki nem egészen egy órát töltött el egy ébredési összejövetelen, annyira megijedt a kissé ráz­kódó emberek látványától és az „Isten folyójárói” szóló prédikációtól, hogy gyermekeit maga után vonszolva me­nekült ki az épületből, és még a frissen vásárolt könyve­ket, kazettákat is a parkolóban hagyta. Nem akarta, hogy a gyermekei megcsalattassanak vagy megfertőződjenek. A hölgy ugyanis azt hitte, hogy a folyót, nem pedig Jézust imádják azon a helyen.

Honnan származik ez a magatartás? Az biztos, hogy nem felülről. Félelmetes, hogy ez a paranoiás megközelí­tés mennyire megszokottá válhat. Testvéreink az Úrban mély bizalmatlansággal néznek egymásra, mintha néme­lyikük szellemi veszettséget kapott volna, vagy tisztátalan poklos lenne. Miért burjánzik a gyanakvás és félelem?

Nem meglepő, hogy különböző keresztények külön­böző álláspontokat képviselnek, amikor apró részletekről van szó. Az sem meglepő, ha némely tüzes keresztény né­mi ridegséggel vádolja hagyományosabban viselkedő test­vérét, aki pedig azt mondja, hogy a másik viszont túlságo­san az érzelmekre helyezi a hangsúlyt. Ezek a különbözőségek - akár helyesek, akár nem, akár jogosak, akár nem - teljesen érthetőek. De ha évek óta ismert szentekre úgy néznek, mintha hirtelen tisztátalanokká és fertőzőekké váltak volna azért, mert ellátogattak egy ébredési összejö­vetelre, ahol imádkoztak értük - ez megmagyarázhatatlan és érthetetlen.

Mégis azt tapasztaljuk, hogy a hívők egy lyukas ga­rast sem adnak többé olyan korábban szeretett és tisztelt munkatársaikért, akik elmentek egy bizonyos helyre és ál­dást nyertek egy ébredési összejövetelen. „Elmentél oda?! Oda, ahol az embereket görcsbe és rohamokba kergetik, ahol a földön fetrengenek és ugatnak? A közelembe ne gyere! Tetves lettél!” (A minap egy összejövetelről hazaér­kezve az üzenetrögzítőmön egy „aggódó” barátom névte­len üzenetét találtam. A testvérnő azelőtt nagyon tisztelt engem és most szomorú, hogy a New Age és a varázslás megnyilvánulásainak csapdájába estem. Legnagyobb bű­nöm, hogy a brownsville-i ébredés vezetői csapatába keve­redtem. Biztos vagyok benne: a hölgy semmit nem tud er­ről az ébredésről.)

Hogyan is hihetik el az emberek, hogy azok a veze­tőtársaik, akikkel évekig együttműködtek, ilyen hirtelen ennyire mélyre süllyedtek? És miért félnek annyira ezek a drága szentek, hogy meg sem merik beszélni a nézetkü­lönbségeket? (Úgy tűnik, hogy teljesen elfelejtették a Já­nos 7,51-et: „Vajon a mi törvényünk kárhoztatja-e az em­bert, ha előbb ki nem hallgatja és nem tudja, hogy mit cselekszik?”) Ez a viselkedés a félelemkeltő destruktív kriti­kusok munkájának a gyümölcse. Ők majdnem mindenkit gyanúba kevernek, kivéve persze önmagukat. Ez biztosan nem a Szellem által ihletett gondolkodásmód.

Nézzük meg az 1 János 4,18-at: „A szeretetben nin­csen félelem; sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél nem lett teljessé a szeretetben.’’ Az Isten szeretetében élő hívők nem félénk emberek. Nem szolgai félelemmel rettegnek az Atya előtt. (Lásd a Róma 8,15a-t: „Mert nem kaptatok szolgaság szel­lemét ismét a félelemre, hanem a fiúságnak szellemét kaptátok...”) Akik ismerik az Atya szere tétét, nem retteg­nek a jelenlegi és jövőbeni jólétükért (lásd Ézs 41,10; Jn 14,27). És semmi esetre sem félnek az ördög tőrétől. Ha­nem Pálnak az efézusiakhoz mondott tanácsát követve felöltözik az Isten minden fegyverét, hogy megállhassa­nak az ördög minden ravaszságával szemben (lásd Ef 6,11). Pál a korintusiakat arra is emlékeztette, hogy az ör­dög nem járhat túl az eszükön, mert „jól ismerjük az ő szándékait” (2Kor 2,11). Valóságos, halálos és diabolikus ellenségünk van, de nem a mennyben ül felmagasztalva, és nincs hatalma arra, hogy az Isten igeszerető, Jézust tisztelő, odaszánt gyermekeinek lelkeit hirtelen elrabolja. A kritikusok romboló gondolkodásmódja mégis azt sugall­ja, hogy ezt megteheti. Az egyház érdekében ennek véget kell vetni.

Nézzük meg, mit tanácsolt Pál Timóteusnak:

„Amiképpen Macedóniába menetelemkor kér­telek téged, maradj Efézusban, hogy megmondjad némelyeknek, ne tanítsanak más tudományt, se mesékkel és vége-hossza nélkül való nemzetségi táblázatokkal ne foglalkozzanak, amelyek inkább versengéseket támasztanak, mint Istenben való épülést hit által. A parancsolatnak vége pedig a tiszta szívből, jó lelkiismeretből és igaz hitből való szeretet, melyektől némelyek eltévelyedvén, hiába­való beszédre hajlottak.” lTim 1,3-6

Nem kellene már befejeznünk az üres fecsegéseket? Vizsgáljuk meg, és ismerjük fel a romboló, kritizáló maga­tartást saját életünkben, és szegezzük oda a keresztre. Újítsuk meg elménket Isten Igéjével. Ne hagyjuk, hogy az ébredés kritikusai elbátortalanítsanak minket. Az Úr biz­tosan nem fog lelassítani azért, mert vannak, akiknek nem tetszik, amit vagy ahogyan Ő cselekszik. Ő akkor is megy tovább! Mindannyiunkat arra hív, hogy együttmű­ködjünk az Ő munkájában („hit által”, ahogy Pál írta), és munkálkodjunk, építvén a szeretetet - iránta, az Ő népe és a haldokló világ iránt.

Ezért felszólítok minden kedves kritikust, hogy tegye le a kardot és vegye fel a sarlót, mert a mezők készek az aratásra!