Ez az ígéret pedig azt is jelenti, hogy a Messiás visszajövetele előtti időkre az Írások által prognosztizált külső megpróbáltatások – földrengések, háborúk, járványok, éhínségek, terror, keresztényüldözés stb. – közel sem jelentenek akkora kihívást, mint a belső, a keresztény hívő élet hitelességét, eredetiségét aláásó jelenségek. Nem véletlen, hogy azok az újszövetségi próféciák, amelyek az Egyházon belüli trendeket jelzik előre az utolsó időkre nézve, a legnagyobb problémaként a képmutatást jelölik meg.
„A Szellem pedig nyilván mondja, hogy az utolsó időben némelyek elszakadnak a hittől, hitető szellemekre és gonosz szellemek tanításaira figyelmezvén. Hazug beszédűeknek képmutatása által, kik meg vannak bélyegezve a saját lelkiismeretökben” – mondja Pál a Timóteushoz írt első levelében (1Tim 4:1–2), majd a második levelében szintén a korszak végéről prófétálva megerősíti: „Azt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők állanak be. Mert lesznek az emberek magukat szeretők (…), kiknél megvan a kegyességnek látszata, de megtagadják annak erejét. És ezeket kerüld!” (2Tim 3:1–5)
Pál egyértelművé teszi, hogy a Jézus Krisztus visszajövetele előtti időszak egyik fő problémája az Egyházon belül a képmutatás lesz. Ennek a lényege e hazugság: az ember valaki másnak mutatja magát a környezete számára, mint amilyen valójában, mint amilyennek Isten ismeri őt, amikor titkon – a magánéletében – nézi. Az ilyen emberek látszathívők, akik a keresztény életmód külső formáját igyekeznek fenntartani, hogy ezzel bizonyos előnyökhöz jussanak vagy kivívják az emberek elfogadását, ám amikor egyedül vagy szűk körben vannak, a beszédükkel, viselkedésükkel, időtöltésükkel lényegében megtagadják a hiteles, eredeti – és Isten erejét hordozó – hívő életet.
A Máté evangéliumában a búza és a konkoly példázatával Jézus egyenesen azt állítja, hogy az utolsó időkben (az aratáskor) a képmutatás olyan súlyos problémát jelent majd, hogy Isten drasztikusan közbeavatkozik. Angyalok (szolgák) közreműködésével élesen szétválasztja az Isten országának fiaitól (gabona) azokat, akik csak annak látszottak, ám valójában gonoszságot cselekszenek (konkoly).
„Más példázatot is adott eléjük, mondván: Hasonlatos a mennyeknek országa az emberhez, aki az ő földébe jó magot vetett; De mikor az emberek alusznak vala, eljöve az ő ellensége, és konkolyt vete a búza közé, és elméne. Mikor pedig felnevekedék a vetés, és gyümölcsöt terme, akkor meglátszék a konkoly is. A gazda szolgái pedig előállván, mondának néki: Uram, avagy nem tiszta magot vetettél-e a te földedbe? Honnan van azért benne a konkoly? Ő pedig monda nékik: Valamely ellenség cselekedte azt. A szolgák pedig mondának néki: Akarod-é tehát, hogy elmenvén, összeszedjük azokat? Ő pedig monda: Nem. Mert amikor összeszeditek a konkolyt, azzal együtt netalán a búzát is kiszaggatjátok. Hagyjátok, hogy együtt nőjön mind a kettő az aratásig, és az aratás idején azt mondom majd az aratóknak: Szedjétek össze először a konkolyt, és kössétek kévékbe, hogy megégessétek; a búzát pedig takarítsátok az én csűrömbe.” (Mt 13:24–30)
Ahogyan a természetben is látjuk, a konkoly hosszú időn keresztül megtévesztésig hasonlít a búzához, miközben valójában mérgező gyomnövény, amelynek a magja tudatmódosító hatású, és szélsőséges esetben halált is okozhat. Ám az érési folyamat során még nehezen különböztethető meg egymástól a két növény, ezért tiltotta meg a gazda, hogy idő előtt összegyűjtsék a gyomot, hiszen a művelet során tévedésből búzaszálakat is kitéphetnek a szolgák. A kifejlett növények között azonban már könnyű különbséget tenni, így az aratás idején – közvetlenül a gabona betakarítása előtt – összegyűjtik és megégetik a konkolyt.
Jelenleg még tart az érési folyamat: az egyház helyreállításának időszakában Isten egy darabig türelmes. Bár a kettős életű, képmutató keresztények minden titkát ismeri, nem érvényesíti rajtuk az ítéletet. Ez azonban senkit sem szabad, hogy megtévesszen, ugyanis a kivárásnak egyetlen oka van, ez pedig a megtérés lehetősége. Isten azért nem engedi az angyaloknak, hogy likvidálják az igazi hívők közül a környezetüket mérgező képmutatókat, mert lehetséges, hogy – önvizsgálat, bűnbánat és megtérés által – gabonamag válik még belőlük.
Azt nem tudjuk, Isten vajon mikor ítéli úgy egy adott személy esetében vagy az egyetemes egyház szintjén, hogy a rejtett gonoszságok olyan mértéket értek el, ahonnan már nincs visszaút, és az angyalok elvégezhetik a feladatukat: „az ő országából összegyűjtik a botránkozásokat mind, és azokat is, akik gonoszságot cselekesznek, És bevetik őket a tüzes kemencébe: ott lészen sírás és fogcsikorgatás”. (Mt 13:41–42)
Hogy a képmutatókra váró kemény ítélet nem csupán költői túlzás Jézus Krisztus részéről, azt drámaian megmutatja Ananiás és Szafira esete. A hívő házaspár valójában nem irgalmasságból adott alamizsnát a jeruzsálemi gyülekezet szegényei számára, hanem azért, hogy az apostolok és a gyülekezet közvéleménye előtt pozícionálják magukat. Természetesen nem az volt a baj, hogy az eladott birtokukért kapott pénznek csak egy részét adakozták be – hiszen Péter apostol szavaiból világos, hogy akkor sem lett volna gond, ha az egészet megtartják –, hanem azzal váltották ki Isten haragját, hogy úgy csináltak, mintha a teljes összeget beadakozták volna. Színlelésük következménye brutálisnak tűnhet ugyan – tudniillik mindketten azonnal szörnyethaltak –, ám úgy tűnik, hogy a jeruzsálemi gyülekezet szellemi színvonalába már nem fért bele, hogy – Péter szavai szerint – magát Istent akarták megtéveszteni (ahogyan valójában minden képmutató teszi).
Forrás: Új Exodus Magazin, 2016. december
http://www.ujexodus.hu/rema/a_keresztenyseg_legnagyobb_kihivasa
