Malakiás 2,17 „Hol van az igazságos Isten?”
Malakiás könyve, az utolsó ószövetségi könyv egyben a következő négyszáz éves időszak nyitánya, melynek során nem volt újabb bibliai kinyilatkoztatás. Izrael népének szempontjából ez a négy évszázadot felölelő korszak a reményvesztettség időszaka volt. Hazatértek az ígéret földjére, ám ez az ország már csak félreeső tartománya marad olyan nagy birodalmaknak, mint Görögország és Róma. A győzelmes jövő és az egész világra kiterjedő béke, amelyről a próféták beszéltek, távoli vágyálomnak tűnik csupán. Még a helyreállított templom is fájdalmas emlékeket ébreszt, hiszen az új épület a nyomába sem ér Salamon fenséges építményének. Általános fásultság és mélységes csalódottság vesz erőt a zsidó népen, még Istennel szemben is.
Emlékeztető irattekercs
Malakiás párbeszédes formában írja meg könyvét, amelyben Izrael „gyermekei” Isten mint Atyjuk elé viszik sérelmeiket, megkérdőjelezve Isten szeretetét és igazságosságát. Minden sérelmük között az zavarja őket legjobban, hogy Isten követése nem hozta meg számukra a várt jutalmat. A 2,17 és 3,14 versekben a nép éles hangnemben arról panaszkodik, hogy nem látják értelmét Isten szolgálatának, hiszen semmiféle előnyük nem származik belőle. Válaszában Isten nem arról próbálja meggyőzni a népet, hogy az igazaknak jobban megy soruk, hanem azzal biztatja őket, hogy az igazak nevét felírja egy „emlékkönyvbe” (3,16), arra emlékeztetve ezzel a népet, hogy egy napon, a távoli jövőben, Isten kiegyenlíti majd az igazság mérlegét. Egy nap mindenki előtt világossá válik Isten szolgálatának az értéke, még akkor is, ha az a nap messze van. Malakiás arra biztatja a népet, hogy emelkedjenek felül saját önzésükön, és bízzanak a szövetség Istenében, aki nem hagyja magára legféltettebb kincsét. Malakiás üzenete legalább részben meghallgatásra talált. Az elkövetkező négy évszázad során a különféle reformmozgalmakban újra fellángol a törvény megtartása iránti buzgóság. Ezek a mozgalmak egészen Jézus koráig tartanak.