A szó szerinti értelem megtagadása
Ez a tétel azonban csak akkor tartható fenn, ha a Biblia – különösen az Ószövetség – mondatainak szó szerinti értelmét is megtagadjuk. Ugyanis az ószövetségi próféták Mózestől fogva számtalan helyen teljesen egyértelműen kijelentik, hogy Isten szét fogja ugyan szórni a zsidó népet „a föld széléig”, de azután újra összegyűjti őket saját hazájukba. E próféciák az i. e. 1400-as évektől a 400-as évekig, tehát mintegy ezer éven át születtek számos próféta szájából, és az Ószövetség egyik legfőbb üzenetét képezik. A 2. századtól fogva zsidó gyökereitől fokozatosan elszakadó pogánykeresztény egyház azonban maga is vágyott Isten kiválasztott népének pozíciójára, miközben egyúttal képtelen volt feldolgozni azt a tényt, hogy Izrael többsége nem fogadta el Jézust Messiásnak – jóllehet ennek a helyzetnek az értelmezését Pál apostol már megadta a Rómaiakhoz írt levél 9–11. fejezeteiben: a zsidóság kikerülése az üdvtörténet fő áramából részleges és ideiglenes csupán, célja pedig az, hogy a nem zsidó népek megtérhessenek Istenhez anélkül, hogy közben zsidóvá kellene válniuk.
Így aztán fokozatosan megjelentek a zsidóság végleges elvettetését állító nyilatkozatok a keresztény tanítók tollából. Mivel azonban e tanítás homlokegyenest ellenkezett az ószövetségi próféták által adott isteni ígéretekkel, az ellentmondást valamiképp semlegesíteniük kellett. Ehhez kapóra jött a főleg Órigenész nevéhez kötődő allegorista írásmagyarázat, amelynek lényege, hogy a bibliai mondatok szó szerinti értelmét megtagadják, és csak jelképes, átvitt értelmüket fogadják el. Fontos itt leszögezni: ez az allegorizmus (vagy allegorézis) nem ugyanaz, mint az allegorikus értelmezés. Ez utóbbi ugyanis, miközben átvitt értelemben magyaráz egy szövegrészt, nem tagadja, hogy annak létezik a szó szerinti értelme, valósága is. Az allegorizmus azonban csak a jelképes értelmezést fogadja el, és azt állítja, hogy a szöveg eredeti, szó szerinti értelme nem igaz, nem valós. Az allegorikus írásmagyarázat tehát elfogadott, korrekt módszer, amelyet maga a Szentírás is alkalmaz, és mind a zsidó, mind a keresztény bibliaértelmezés használ; az allegorizmus azonban mindkét közösségben kezdettől fogva súlyosan vitatott volt. A júdeai zsidóság elutasította a platonista, talán még héberül sem tudó alexandriai Philón allegorista tanításait; a kereszténységben pedig súlyos megosztottság és vita tört ki a szintén alexandriai Órigenész körül, különösen a keleti egyházak vetették el vélekedéseit, sőt saját püspöke érvénytelenítette egyháztanítói ordinációját.
Az évszázadosra nyúló vitára Augustinus (Szent Ágoston) igyekezett kompromisszumos megoldást találni. A két tábort végül a következő felemás megoldással békítette ki: a történelmi múltra vonatkozó bibliai elbeszélések (például a teremtés és más ószövetségi történetek) szó szerinti értelmét nem szabad megtagadni, bár lehet őket allegorikusan is értelmezni – ezzel szemben az Izrael jövőjére vonatkozó próféciákat nem szabad szó szerint venni, csak allegorikusan. Ezzel Augustinus – nagy tekintélyénél fogva – két évezredre bebetonozta a helyettesítési teológiát a keresztény írásmagyarázatba, amely az ószövetségi próféciákat ezek után következetesen megfosztotta eredeti jelentésüktől. Ez persze szorosan összefüggött a kereszténység államegyházzá válásával, amely már ebből az okból sem fogadhatta el Izrael állami-nemzeti helyreállítását.
Mindezzel szemben a rabbinikus irodalom viszont egyik fő írásmagyarázati elveként fogalmazta meg: „Egyetlen [szentírási] vers sem veszti el soha szó szerinti értelmét.” (BT, Sábbát 63a)
Hitre Hangolva - Keresztény blog, online magazin
