Miután megérkeztem Johannesburgbe, néhány nappal később az egyik nagy missziós társaság igazgatója fölkeresett:
- Egy helybéli pásztorunknak - mondta -, akinek a gyülekezete néhány kapualjra esik az ön otthonától, hat hétre el kell utaznia. Amíg felkészül a saját munkája elkezdésére, nem prédikálna ebben a bennszülött közösségben?
Mindjárt az elején Isten így nyitott ajtót a számomra. Azonnal elfogadtam az ajánlatot!
Vasárnap délután már egy ötszáz zuluból álló gyülekezetben prédikáltam egy tapasztalt tolmácsnő segítségével, aki harminc éve a zuluk között élt.
Az összejövetel előrehaladtával a gyülekezet olyan szellemi állapotba került, ami szinte csak a ciklon előtti légkört átitató félelmetes csendhez, mély nyugalomhoz hasonlítható.
Ez a szellemi állapot akkor hágott a tetőfokra, amikor mintegy adott jelre a bennszülött hallgatóság hirtelen imádkozásban tört ki. Mindenki imádkozott - szentek és bűnösök egyaránt -, de senki sem jött előre, mert nem adtam erre felszólítást.
Isten elsöprő erővel győzte meg a bűnösöket, mégis úgy éreztem, nem akarja, hogy elkezdjünk aratni, amíg ő maga nem bocsátja sarlóját a vetésbe.
Egy Szent Szellemmel betöltött prédikátor élettapasztalata alapján mondhatom: nagy kár származik abból, ha nem várjuk meg, amíg a Szent Szellem munkája beérik a hallgatóság szívében. Sajnos gyakran megesik, hogy a jelenlévőkre nagy nyomást helyezve felszólítják őket a megtérésre, még mielőtt Isten elvégezhetné a meggyőzés munkáját, és teljes bűnbánatra jutnának.
Az összejövetel végén a tolmács ezzel fordult hozzám:
- Egész misszionáriusi pályafutásom során sohasem láttam még, hogy az imádkozás szelleme így működött volna egy bennszülött gyülekezetben!
